Rideg téridőben

Jövet is oly távolságot idézett, 

szívdermesztő torpanásban,
 riasztó futásra késztetett.

Jött s oly gyorsan elment,

időzni benne alig volt felfogható.

Máig ég a lehetőség esélye
az egyre táguló, rideg téridőben.

Fényes csók

Éjnek aranyló sarlókoronája, milliárd
szikrájával, fénycsóvát vetett ágyamra.
Szemhéjamon végig nyalt s aranylón átadta,
fényes csókját a napnak, mely
messze jártában is gondol rám szüntelen,
mint minden alvó fiára.

Az éj torka kinyílt

Jöjjetek gyorsan!

Lássatok csudát!

Az éj torka kinyílt.

Ásító mélyén csillagok nyílnak.

Égi virágok borzongó illata

állít csapdát, ijedt nyulaknak.

Prüszkölve szaladnak,

búvóhelyet keresve.

Szélparipák vágtatnak,

szikrázó patákkal,

fénycsóvás sörényük,

csillagport hint az éji sötétbe.

Megjöttél sírva, fázva

Megjöttél,
sírva, fázva, összetörve.

Mit tehetnék helyetted?

Szeretlek, de nem érzed.

Csodállak, de nem örülsz,

biztatlak, de egyre csak keseregsz.

Tanácsom csak egy lehet.

Szeresd az életed,

felhőtlen, örök szerelemmel!

Csodáld magad, nézd

végtelen erőd, hatalmad!

Tiéd a világod s benne

mindent megélhetsz, csak hidd,

akard, tedd s szeress szüntelen!

Te vagy önnönfényed ragyogásának

végtelen forrása.

Tárd ki szívedet, ölelj át minden lényt!

Fürödj a végtelen tér,

mérhetetlen örömében!

Szíved legyen a szeretet által

sebezhetetlen együttérző!

Sírva, fázva, összetörve ez lehetetlen?

Hunyd le két szemed!

Minden sejted ezt ragyogja,

képes vagy rá!

Csak szánd el magad!

Természetes állapotod,

az öröm s a szeretet.

De én nem félek

Novemberi, csípős dértől

lombruhájuk vesztett fák,

mind egyformák.

Mint a csontvázak.

Égre meredt fagyott

ágaikat zörgeti a szél

s véres leveleiket görgeti,

lábam elé kajánul.

Fekete fagytól mart fák,

mind egyformák.

Csupasz karjaikat,

égre nyújtogatják,
 lombruhájuk mit sem bánják.

E csontvázak közt süvít rám

a jeges szél, de én nem félek.

Itt a tél

Egy kis cinke

kint az ágon,

elcsicsergi bánatát:

itt a tél s úgy fázom!

Te kis ugribugri

jószág, életnek

apró hőse, de csodállak!

 Könnyű tollruhádban,

meztelen csontlábaddal,

mily bátran viseled

életed cifraságát.

Az ember tudja-e?

Vajon

az óceán érzi-e mélyét?

Az orkán hallja-e zúgását?

A Napot vakítja-e fénye?

Az éj féli-e sötétjét?

Az ember tudja-e, hogy

mennyének, poklának egy

ajtaján, körbe-körbe jár?

Ha léte értelmét megtudná,

értené-e, hinné-e, bízná-e?

Kevesen, nagyon kevesen

s tenni érte, nagyon keveset.

Egyet mondhatok

Nem hittem volna soha!

A kincsekért, mit kergetek,

nem kell menni sehová.

Minden futkosást, tehetetlenséget,

lehetetlenséget abbahagyva,

 teszem mit tenni tudok

 a legjobb szándékkal.

Az áldás érdemtelen, számolatlan

hull reám, míg másokért

fújom a mantrákat.

Tanácsot adni senkinek nem tudok,

de egyet mondhatok,

saját példámon okulva:

A kincsekért mit kergetünk,

nem kell menni sehová.

Elkóricált istenétől

Ha én magát így tudom szeretni, bízhat benne,

hogy maga Édes, egy csiszolatlan gyémánt.

Maga elkóricált az istenétől, és az én Buddha

mezőimen kezdett körülbámészkodva, bogarászni.

Magának angyalom tetszik ez s időzik nálam,

magát sem értve miért?

Nincs ez véletlen! Mindenkit oda terel a jó sorsa,

ahová megérdemli s ha, már velem időzik

a szivárványos ideák útján, annak ára:

a Buddhák gyémántcsiszoló támogatását is élvezheti.

Ölelem szívem minden melegével s lesem, hogy ragyog 

velem az úton ballagva, célomat nem hagyva. 

zene

Ha kell pokolra szállok

Nem alkuszom magammal!

Vagy tiszta szerelmet éljek, vagy

pusztuljon az a szerelem, mely

ragaszkodik s irigy  féltékeny,
 vagy csak a kéjvágy hajtja!

Értünk szétszakítom lelkemet,
 ha kell pokolra szállok,
 csak hogy úgy szeresselek,
 ahogy soha, senkit még!

Álmodj szépeket

Ráz a hideg,

behúz ágyamba.

Néma csend.

Órám ketyegi csak,

hatkor keltelek.

Nem súgja,

álmodj szépeket!

OMMANIPEMEHUNG

Álomba ringva,

szívemből  fényeket

küldök azoknak,

kiknek senki sem súgja,

álmodj szépeket!

Vágymadaram

Valami azt súgta,

nézz fel az égre!

Egy gyémántszikra

villant szemembe.

Szívembe hullva

átadta egy messzi

ígéret, édes csókját.

Ó! Vágymadaram

azóta, sóváran repdes,

kiszökni készül,

szabadon szárnyalni.

Az a szikra úgy izzik,

kicsiny szívében, nem

lehet bírni, engedlek

utadra, szállj messze

fel az égig, vidd azt a

szikrát, hintsd szerte

széjjel! Szívemmel

kísérem, szerelmem

végtelen röptét.

Tudatom hullámot vet

Jövőm elé rohantam,

lehagyva sorsomat.

Itt állok az üresség

végtelen peremén.

Tudatom hullámot vet

testemben, atomjaim

fénysebességgel tágulnak a

gyönyör végtelen hullámain.

Ez is csak egy szín

A létforgatag legszebb álma,
illúzióvarázsa, vágya a szerelem.
Helye van minden szívben,
 de ez is csak a szeretet palettájának,
egy harsány színe, festett egünkön.

Sírás fojtogat

Mennyei extázistól

könnyes szemekkel,

fájdalmas tőrt szúrtam,

gyanútlan szívembe.

A sírás fojtogat.

Naivan, tárt karokkal

hajoltam sorsom felé

s szerelmem ragyogó

cseppenként koppan,

reménytelen semmivé.

Sírás fojtogat, de

tiszta szívvel rohanok,

szikrázó jövőm felé.

De jó is, hogy

De jó is most élnem,

mikor még serények

a Lámák!

De jó is itt élnem, hol

messzire hallik még

a dharma!

De jó is, hogy tudom

mi az ok és okozat

törvénye!

De jó is, hogy értem,

honnan jöttem s hová

megyek!

De jó is bizton tudnom,

hogy van vége

a szenvedésnek!

De jó is, hogy végre

hiszek egy tanban

 s magamban!

De jó is, hogy mindig

másokra gondolva

meditálok!

De jó is, hogy drága

Lámám, hűen biztat

áldásával!

De jó is, hogy az úton

végig, velünk vannak

a Buddhák!

Szerelmes álomfolyó

Ma én leszek a víz
s úgy simulok köréd,
mint a napfény,
egyetlen Holdja köré.
Ma úgy ölellek azt
hihesd, megállt az idő
s a téren átsuhanó, édes
örömömmel ringatva...
szerelmes álom folyómon
 viszlek, ragyogó jövőnk felé.
Szívem minden
dobbanásával, egy meg
nem élt vágyad élménye,
valósággá válik
s mire elérünk oda, hol
már nincs múlt s jövő,
a soha meg nem élt
gyönyörteli valóságban,
végre elveszhetek én is.

Égessen téged is

Bármerre jársz,

szívemben keringsz,

bárkire mosolyogsz,

ajkamon ragyog.

Bárkit vágyva

engem lobogsz,

bárkit ölelsz,

engem élvezel, mert

magamba öleltelek

rég, nagyon rég s ha

olykor feledsz is,

mikor szívem izzik

égessen téged is!

Hiányzik a szerelem

Óvatlan pillanatomban

legördült egy könnycsepp.

Tudna-e valaki most, valami

szépet hazudni nékem?

Elhinném s könnyeimből

gyönyörű kaláris fűznék,

hogy soha ne feledjem,

mennyire hiányzik a szerelem!

Szabadesés

Szabadon zuhanok

egy érzés mélyére.

Se megfogni,

se elengedni

nem tudom,

nem akarom.

Túl a gyanútlan extázison,

túl a valóság döbbenetén,

túl a tagadás fájdalmán,

túl a megalkuvás kínján,

egyre csak zuhanok,

lassan a szabadesés

ismeretlen bizonyosságában.

Haiku- A vágy taraján

Hullámot vet a 

vágy, taraján a remény

délibáb csupán.

 

Tétova kérdés

Jéghideg reggel,

megint egyedül.

Előttem a nap

iszony szakadéka.

Mélyén ott csillog

a kétely bánata,

felette ott ragyog 

tétova kérdésed,

mit kezdünk ezzel

a szerelemmel?

Nem olyan rossz a csalódás

Nem olyan rossz ám

a csalódás! Van benne

valami megkönnyebbülés.

Véget ér a nyűglődés ,

ejtünk néhány könnycseppet...

azt is inkább önsajnálatból.

Ha szerencsénk van,

könnyedén feledjük

veszteségünk fájdalmát

s az élet konok bölcsességgel,

újra írja sziporka reményeit.

Hé Kapitány!

Hé, kapitány! Tudja-e, honnan
fúj a szél, merre az uticél?
Bírja-e még az öreg hajó?

Hullámot vet a tér,
taraján milliárd csillaggal,
vitorlát bont az éj.

Hé Kapitány! Tudja-e, mit
látok bús szemében?
Sóvár reménytelenséget.

Fújhat akárhonnan
a szél, bejárt már minden
kikötőt. Szívének sajgó
reményeit, nem dagasszák
  koszló-foszló vágyai.

Hullámot vet a bánat,
taraján a milliárd ábránd,
csalfa délibáb csupán.

Szeretnék hinni

szeretnék hinni egy találkozásban...
szeretném, ha szememben magadat látnád...
szeretném, ha súgnád, végre...
szeretnék elgyengülni egy ölelésben...
szeretném hinni, árnyak nélkül jöttél...
szeretném bennem, magadat hinnéd...
szeretnék olyat adni, mit más nem tud...
szeretném érezni, értéket találtál...
szeretném ha élnéd, szeretve vagy...
szeretnék elgyengülni egy csóktól...
szeretném feledni minden kételyünk...
szeretném, ha felperzselne vágyad...
szeretnélek megégetni szívemmel...

Casanova tavasz

Hiába minden szépséges

odázó ámítás, el kell

hinnem, ez is elmúlt.

Jön helyette más, szinte

ismerős feketén-fehér.

Hűvös öleléssel csontig

hatolva, magába húz.

Még gyönyörködtet is,

jégszilánkos meséivel

hitetné, milyen jó vele.

De én őrzöm, annak

a pimasz Casanova

tavasznak, csiklandós

emlékét, zsebre dugott

szívvel is kiböjtölöm

varázslatos jöttét.

Haiku- A jövő csókja

kertem utolsó

virágába csókoltam

jövő tavaszát

A haldokló

A haldokló velem

maradna még,

de már, nem lehet.

Én vele mennék,

de még nem lehet.

Nyüszítő kínnal,

oszló testtel,

megbomló,szűkölő

elmével szorítja

kezemet,egyre

reménytelenebbül.

Tudja, hogy tudom.

Tudom, hogy tudja.

Szótalan kínnal

küszködünk hetekig.

Érzékelhetetlen az

a szenvedés,mit átél,

a távozni nem tudó.

Segíteni nem lehet,

csak remélni,hogy

végre megteszi.

A hűlő test mellett

ülni,ismeretlen béke.

Megnyugszunk mindketten

a síri csendben.

Ha még nem bízott benned haldokló,

ha még nem bíztál halálában,

nem tudhatod,mi a bizalom,

életben,halálban, a másik világban.

Férfi és a nő

A férfi nem beszél anyjával.

Anyja megtagadta őt.

A nő nem beszél apjával.

 Megtagadta őt.

Micsoda pár!

A férfi gyűlöli anyját.

A nő gyűlöli apját.

Szép pár!

A férfi szeretné, ha istenként imádná a nő.

A nő szeretné, ha az isten, szeretné őt.

A férfi és a nő,

nem érti, miért

nem szép pár?

Black blues

John Lee Hooker tiszteletére.

kitől megtanultam feketén érezni.

Szól a fekete blues.

Dallamai szívemet altatják, betakar
a Black blues.

Fekete bársonya átitat, lágyan ringat

a Black blues.

Fekete, fekete, fekete vagyok én is.

Black blues...

Feketén örülök, feketén,feketén.
Black blues... 

Szegény csecsemő

Szegény csecsemő, hanyatt esve

kalimpál, mint egy kis bogár.

Karjaival össze- vissza hadonász.

Tán elmulasztott lehetőségek után 

kaparász, szívrepesztőn sikongva.

Anyja hiába kínálja édes cseccsel,

prüszkölve kiköpi, s tömi ökleit.

Órákon át bőg- rúgkapál.

Ordítozva átkozza, 

rossz óráját jöttének.

Ha tudna, de szaladna,

neki a világnak,

jobb sorsát kergetni.

Sírt az ég miattunk

Könnyű zápor volt csupán.

Üdítő, hűs szellővel szemünkre
porozta idilli varázsát.

Hogy csillogott, mily víztisztán!

Arcunkat felé tárva, könnycseppjeit

ajkunkról ízleltük gyanútlan.

Csak nevettünk, s reméltünk,

pedig, hogy sírt az ég, miattunk.

Lesz, ahogy lesz!

Jó veled az is, ami nincs.

Fájón ringó szerelemben,

egy mosoly az arcom.

Belém égtél réges rég.

Szívem ritmusra veri

mindenedbe vágyát,

téged ringatni, gyönyörbe

fürösztve, újjá születni.

Imádlak szeretni, úgy is 

ahogy volt, ahogy sehogy

sincs s lesz, ahogy  lesz!

Mit dobol, dobol

Szemedben a könnyek

tudom őszinték.

Álomtalan éjszakáid

hidegen riasztanak.

Két karod, ha forrón ölel,

talán olykor őszinte.

Szíved néha szétszakad,

hidd el, tudom mi bánt!

Még sincs  igazad!

Bánatod emberi,

örömöd vágya mennyei,

keserű dühöd pokoli.

Az időt kárhoztatni

reménytelen, minden

jön-megy, mennyünknek

poklunknak lengő ajtaján

körbe-körbe járunk.

Van idő végtelen,

lesz még forma temérdek,

s a lehetőség mindig

ott van, öklömnyi szívedben,

csak egyszer halld meg, mit

dobol, dobol, dobol?

Tágra nyílt szívvel

Ne legyek örök talány,

mákonyos, lenge álom!

A "talán egyszer megtalálsz",

riasztó ámítás! Lelked

dzsungelében ott virít

egy édes álom, csodás

bimbók rejtik kelyhük

jól ismert gyönyör titkait.

Tágra nyílt szívvel, ha

körbeérzed kerted kincseit,

egy illat.. egy íz.. egy szín..

egy forma.. egy biztos érzés..

szilaj valósága kivezet,

homályos kerted udvarából.

Csak egy...

... a bennünk élő szerelem

       örök szép melódia...csak 

          mindig másnak dúdoljuk...

Szajhád

A bennem élő szajhád,

régről jól ismer téged.

Fájdalmas gyönyörben

égettük ölünket, eonok

óta kielégítetlen vágyban,

s szívünk némán tűrte.

Mára már nem kereslek.

Szajhád becsületes szívre

vágyik, szerelmes Istenét várja.

Álom simul

Álom simul az éjhez.
Megbékéltem életemmel,
jól illünk egymáshoz.
Csend simul a csendhez.
Varázslatos harmónia,
énem felolvad a térben.

Rég voltam bálban

Istenem, de rég voltam bálba!

Egyszer tenyered érzéki

gyönyörrel simult csípőmre,

máig  borzongatja bőrömet...

Már mindenki hazament

s mi ketten, világunk feledve

simultunk, egy álomba veszve.

Istenem, de szép volt!

Hogy is tudnám feledni...

Az a szerelem, máig élő

kapocs. Tán lesz még oly bál,

hol felismerem tenyered melegét!

Én már tudom

Én már tudom,
van igaz remény.
Szívünkben titkos
mandalák ragyognak.
Testünk hűen őrzi, lelkünk
örökkön izzó fényét.
Szeresd hát életed!
Sóvár vágyunk rányitja
szívünket a bennünk izzó,
örök titkainkra.

Ha volnának gyöngyeim

Ha volnának gyöngyeim, én bizony ontanám mint a Nap, nem nézve, ki zárja szívébe, ki tapossa sárba?

Pokolbéli lángok

Pokolbéli lángok csapnak

messze fel az égig, honnan

perzselt angyalszárnyak

hullnak a kínok tengerébe.

Isteneink oly szférákba bújnak,

híveik halálsikolyát sem hallják.

Démonjaink halálos tort ülnek,

vámpírjaik vérfürdőben égnek.

Világunk lángtengerben izzó,

földi poklát hagyva a sok áldozat

lelke kiszáll s úgy ragyogják

igazuk diadalát a sötétség

urai, tán örökre, némán elvesznek

az árnyéktalan fényben.

Haiku-Dércsípte szív

ezüstharmatban

fürdik a hajnal, könnycsepp

szitál arcomra

az ősz is elmúlt

szívembe fagyott remény

vési ráncaim

lassan dér csípi

álmaim szívformájú

lyukas levelét

Éjköpenybe burkolt halkan

Éjköpenybe burkolt halkan

az alkony. Szelíden, meg ne ijedjek,

csillagport hullatott  szemhéjamra.

Milliárd szikrája szívemből,
agyamból a kételyt elűzte

s atomjaimra hullt mennyboltomon,

csak csillagpor ragyogott.

Messze-messze egy dallam röpített,

magába ölelt magasra, mélyre,

semmiségem egyre tágult, világok

szikráztak, álmok cikáztak,

iszony dimenziók pörögtek

s a végtelen harmónia dallamában,
 körbe-körbe lengtem éntelen.

,

Szeretők

 Végre megnyugodva

alszol s szívedbe súghatom

néma titkom, szeretlek.

Köztünk csak a testbeszéd,

soha nem kérdjük,

lesz-e holnapunk?

A bizonyosság ölelkezik

bennünk s a röpke nászunk

átsegít a holnapig.

Halálom hírét viszik

Kopasz fáról, madarak

viszik halálom hírét.

Fekete mind, szállnak

a rettenetes mélybe.
Szívem megállva sírja, hogy

 veszek el a másvilágba.

Érted égek

Egy csókot leheltem

a hajnalba, benne

szerelem ígéretét.

Szivárványos fények 

ölelik oly magasba,

ha most felnéznél az

égre, ajkadra hullva

tudhatnád, érted

ég valahol egy lélek.

Alig hiszem

szeretek előbb

ébredni nálad

számon esti 
csókok ízével

csöndes álmod

őrzöm nyugodt

szuszogásod

átveszem elönt

a reggeli vágy

 simulok hozzád
 ölem combodon
 lüktet alig hiszem

hogy ma egész

nap velem leszel

Milyen nagy itt a csönd!

Kedvem lett fürödni benne.

Mezítelen lelkek, csupasz

gondolatáramában ringok.

Susogva fodrozódnak körém,

ismerősként simulnak rám.

Végtelen mélyétől nem félve,

semmit nem remélve merülök,

 pucér lelkek csöndjébe.

Egy gondolat észrevétlen

rám hajol, csendjét feledve

belém dúdolja örök dallamát.

Ezernyi lélek bongja visszhangját.

 

Haiku

Elménkben van egy

világ, körülötte meg ,

az EGY igazság

Szakadnánk már össze!

Szakadnánk már össze!

Kutya, kőszívem lerágott

csontját, velejéig rágva,

veszne kínjában ordítva!

Hisz senki nem bír vele.

Kitépem, megtaposom,

de egyre csak azt dobolja.

Azt!

Elpusztíthatatlan azt akarja.

Azt!

Szakadnánk már össze!