Zene

Márai Sándor

Gyémántszívünk lótusza

Testem-lelked titkát nem fejthettük meg,

pedig nekünk szánta az ég, ajándéknak.

Nem volt az bevehetetlen rejtély,

de megoldása kulcsa szívünk mélyén,

örök titok maradt számunkra, s futunk

még, ki tudja hány ölelésbe bukva

feledni, mit nem teszünk meg magunkért?

Igaz, csoda az élet, bármerre nézünk sok

csodálatos szépség, gyönyörűség, élmény,

de mindez csak töredéke annak,

mily csoda rejlik gyémántszívünk lótuszán.

Azt kívánom

Ha majd eltelsz a kéjtől,s kifulladva megállsz,

 nézz vissza, s a fátyolos múltból, még mindig

ott fog ragyogni rád, egy hűséges szempár,

a nagy bölcs az igaz menedék, ki tudja titkodat,

örök időktől beléd oltott szeretetszomjadat,

nem olthatja semmi más, csak saját szereteted.

Szaladhatsz még, hisz ámít a csalfa nemtudás,

csábít a tapasztalás talmi gyönyöre, bilincsbe

ver a karma törvénye, de azt kívánom, ha torpan

a rohanás, s szomjad egyre kínzóbb, térj vissza

ülőpárnád hűséges csendjébe, s lásd meg szívedben,

azt a  ragyogó szempárt, mely örök időktől rád vár!

Készülődik valami

Néha elveszítek magamból

valami felesleges fontosságot,

s kezdek ismerkedni idegen,

új énemmel, miféle játékot eszel, 

merre űz, jobb sorsomat keresve?

Félig még régi, félig már új énem,

gyanús egyetértéssel simul össze.

Titkos ütemben készülődik valami,

s mosolyogva intve búcsút múltamnak,

alám szaladó életutam, hervadó

varázsát feltárva, egyre könnyebb

ledobnom az élet cifraságait.

Az út végén mielőtt felfoszlik

az én,  megköszönöm, hogy

elkísért a megérkezettségig.

Kihült szeretet

A szeretet rég kihűlt házukból.

Az asszony félvakon, reszketeg sírdogál,

az ember félsüketen, komoran hallgat.

Ágyuk mellett balta, a postásnak

is félve nyitnak ajtót, senki másnak nem.

Az asszony sikoltó mantrája,

mi lesz velünk, mi lesz?

Majd meglátjuk, horkant az ember.

Napi rutin a főzés, kertkapirgálás,

az orvostól gyógyszerészig zarándoklás.

Átgázolt rajtuk az idő,

sorsuk végig tarolta életüket.

Maradék idejük vállukat rogyasztva,

nyomasztó teher minden nap.

Szépet, s a jót  meg nem látják,

ima nélkül sóhajtják az istent, némán.
Mi lesz velük, mi lesz?

Sír az élet

Maradék, rongyos vitorláit
eregető, didergő platánok
árnyéka szemembe rebben,
 utolsó emlékük vagyok.
Sír az élet hangja utánunk,
körbecsahol a zsarnok  idő,
cérnaszálon függő életemen
pengeti, könyörtelen létemet.
Kimért időmnek egyre több a múltja.
Ólmos mélabút ont az avar,
fut a néma folyó zavartalan.
Tükrébe égi drágakövek, szikrázó
gyöngyei hullnak az éj szárnytollából.

Keserédes kín

A fizikai távolságnál mérhetetlenül

kínzóbb, az oldhatatlan lelki távolság.

Még védem az érzést, rosszat

kívánni nem merek, de jót sem tudok még.

 Attól a pillanattól félek, amikor

nem érzem már, ezt a keserédes kínt.

Erich Fromm- A szerett művészete

:)
http://gondolkodom.hu/erich-fromm-a-szeretet-muveszete-elso-fejezet/#more-9043

Zene- Yanni

Karcos szív

Szívembe karcoltad,

ne várj rám, mert

nem tudlak szereti.

Vérkönnyeket sírok

érted, s mélyre fojtva

bánatom, erősnek

mutatom magamat.

Ezt várom el magamtól,

erre edzett a élet, erre

tanított a sok csalódás,

ne várjak senkitől semmit.

Sebeimet sírva feltárva,

magamat ölelve gyógyítom.

Karcos szívemet

holdfényben fürösztve,

aranyfényben ringatva,

lassan megérkezem
szívem senki szigetére.

Zene- Chris Rea

Körpanorámás vágyképek

Hideg szobám, hideg ágyában,

még le sem hunyom szememet,

s még ébren jönnek az álmok.

Körpanorámás vágyképek, egymásba 

hulló gyűrűiből születő világokban,

összekevert időkből, összekevert

szereplőkkel játszik fantáziám.

Kavargó életmozaikok próbálnak,

öntörvényűen igazodni vágyaimhoz.

Milyen veszélytelen lehet jól szórakozni,

ha nem korlátoznak ítélkező elvárások.

Hajolnak az álmok lágyan, meg nem törve,

szívem vad áramlásának erejétől.

Fantáziám forró iramában, felizzó vérem

túlfűti ágyamat, szobámat, túlvilági

fénykarikákba zárva éjszakámat.

Zene- Kenny G.

Babits Mihály

A második ének
(1928)

Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.

Vitted volna magaddal!

Hiába temetném azt, mit áldásként kaptam.

Bárcsak magaddal vitted volna!

Élő halott, halkan jajong kegyelemért.

Mily erő tartja életben, cseppnyi támasz nélkül?

Kétely fojtogatja, ennyire értéktelen lenne?

Szeretném szivárványglóriával az égig emelni,

s a végtelenbe emelve vigasztalni.

Simonyi Imre

 Eszembe jutott

Most az jutott eszembe, hogy a télen
még mondani akartam valamit.
Talán csak azt, hogy ne félj
egy napon, meglásd
mégiscsak kitavaszodik.
S még az jutott eszembe most
szívem, hogy egymásnak
mi tán sosem hazudtunk,
csupán egyikünk sem tudott soha,
bár egyetlenegy olyan igazságot,
ami az lett volna a másiknak is.

Most pedig az jutott eszembe, drágám,
hogy egy verset készültem írni néked
— mióta már! — de valamiképp mindig elmaradt.
Igen, verset készültem írni arról,
hogy — bármi történt is — tudod a végén,
tudod a dolgok végén, egy napon
(majd ott a fontoskodó gyászmenetben)
mégis csupán ketten leszünk
akik pontosan fogjuk tudni, hogy ki is,
hogy tulajdonképp ki is volt a másik?
S még az: ha van úgy,
hogy nem te vagy az eszembe
olyankor én már semmire sem gondolok.

Borbély Szilárd

A számítógép este

Vannak azok a pillanatok este, amikor
Az ember fáradt már bármit csinálni.
Csak ül csendben. Még nem álmos, de
nem is friss. Olvas néhány Kosztolányi

sort lélekről, őszről, titokzatos megállókról,
elmúló időről. Mert az idő is olyan, mint
az élet: csupán a testen hagy nyomot.
A tudatban, a lélekben, talán a nyelv
viszonyrendszerében. Nem is tudom. Valaki
kinéz az ablakon, hogy távol a csillagok
vajon mit is csinálnak. Elgondolkodik azon,
hogy föld és csillagok közt élt ő. Fél
elaludni. Mint a gyerek este, kifogást
keres. Amíg táncol a képernyőkímélő.

Zene

Valahol "Arábiában"

Valahol "Arábiában", mikor először másztam
fára, soha többé le se akartam jönni,
mert ült a legmagasabb ágon, egy különös
kismadár, ki meg sem rebbent közelemben,
mikor apró, gyémánt szemébe néztem.
Hallottam már különös énekét, de soha
nem értettem, s most mint egy varázslatos
álomban, még láttam is, miről dalol szüntelen.
Egy távoli világba készülődött, hol
százféle zöldje van a rétnek s buja virágok
nektárától illatos erdő-mező, ahol különös
állatok nyugodtan élnek együtt, tiszta,
hűs vizek éltetik a lényeket, s olykor eget
a földdel, szivárványhidak kötik össze.
Szívem elájultan sikkant a szivárványos 
világok után.
 Így kerülhettem Európába, egy kismadár által?

Szeretnék

A tér időhúrjára feszítve,

szeretnék újra csillagpor lenni,

élet s halál peremén, csak
ragyogni, ragyogni.

Rilke

 Altató

Hogyha elvesztlek, no mondd,
tudsz-e úgy aludni többet,
hogy ne susogjak majd fölötted,
mint a széles hársfalomb?
Hogy ne lesselek s a szavam
rá ne simuljon, mint a pilla,
kebleidre, a karjaidra,
és a szádra álmosan.
Hogy ne zárjalak le majd
önmagadnak adva téged,
mint egy kertet, ahol temérdek
csillag-ánizs, mézfű hajt.

Soha nem adom fel!

Soha nem adom fel a reményt,

hogy egyszer feltárod szíved 

legmélyebb, ragyogó kincseit.

Nem nekem, magadnak.

Soha nem adom fel a reményt,

hogy egyszer lesz annyi bátorság

lelkedben, hogy végre szeress.

Nem engem, magadat.

Soha nem adom fel a reményt,

ha valaha még találkozunk,

szíveddel ismersz szívemre.

Nem értem, szerelmedért.

Zene

Komáromi János

 sírj értem

sírj értem
fájó könnyeket
sírj...
ha a szürke hétköznap
eltemet és vágyaiddal
egyedül fekszel
és a nap is egyedül kel
hűvös órák között
magányos üldözött

sírj értem
vágyó könnyeket
sírj...
forró könnyeid
vörössé égessék lelkedet
mikor a napfény elveszett
érezd meg, hogy nem lehet
már nem égethetsz el
többé nem érhetsz el

sírj értem
sikoltó könnyeket
sírj...
mert fáj az öröm
ha nélkülem néha rád köszön
ha felvillan egy-egy boldog pillanat
és tudod, egy perc múlva
semmi nem marad
mi engem idéz

sírj értem
elhaló könnyeket
sírj...
öleld át a csendet
húzd magadhoz a távolság
messzi tereit
amikor az összetartozás
érzéki köteleit
tépni kezdi a feledés

sírj értem
szétfolyó könnyeket
sírj...
borulj a földre
míg könnyeid
patakká dagadnak
és súgd el
az áradó folyamnak
mennyire vársz

sírj értem
megváltó könnyeket
sírj...
találj rám
nyitott szívű álmaid
végtelen képei között
ismerj fel
a fák sárgult leveleiben
a szél békéjében
szelíd simogatása
üzenet tőlem

sírj értem...

Zene- Kenny G.

Nietzsche

"Végül nem azt szeretjük amire vágyunk, hanem magát a

 vágyat."

Komáromi János

Hajnal

Váratlan csörrenés,
csillag hullt az éjben.
Suhogó rebbenés,
álmom a sötétben.

Résnyi derengés
az üvegeken át,
mint érintés,
ébreszti a szobát.

Szemem a fénybe néz,
de még az éjbe lát.
Lustán seprem le magamról
a kábult félhomályt.

Tóth Árpád

 Az öröm illan

Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.

Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,
Már oly kusza a tünde rajz.
Mint visszafénylő, kedves arc
Szétrezgő képe vad vízen.
Mint lázálomkép, lenge árny,
Cikázó galambsziluett
Lánggal égő város felett:
Füst közt vonagló gyenge szárny.
Egy holt csillagról árva fény,
Mely milljom éve untalan
Száll ájultan és hontalan
A végtelen tér jég űrén.
Édeni pajtás, égi kéz,
Feldobná szívünk a poros,
Vak légbe, mint vidám, piros
Labdát, de jaj, a szív nehéz.
Itt volt hát? -- ó, Öröm, Öröm,
Egy szóra még, egy percre még!
Ó, mondd, az ég fenn ugye kék,
S az élet méze nem üröm?
Az Öröm illan, ints neki,
Még visszabúsul szép szeme,
Lágy hangja elfúló zene,
S ezüstfehérek tincsei...

Reményik Sándor

Láz

Piros köd szemem előtt - semmi más,
És égés, égés - kínpadi parázs,
Csontig ható hő - s egy vigasztalás:
Hogy ez talán már a tisztítótűz,
S belőlem minden rossz lelket kiűz.
Most ég ki belőlem a sok salak
S mi megmarad: a lélek érce csak.
Most ég ki minden idegen elem,
Amit a sátán gyúrt össze velem,
S ez égésből ha újjáéledek,
Aki lenni szeretnék: az leszek.
Leszek tűz látta phönix madár,
Ki célja felé nyílegyenest száll.
Gúzs nem köti és nem bántja bilincs,
Röpte: ajándék, akadálya nincs.
Sosem-látott kék egek emelik,
Hálákat ad, ahogy emelkedik.
Önön hamvából győztes szárnyra kel

Zene- Kenny G.

Ezer szemmel vigyázlak

Ha majd átérek,

ezer szememmel téged 

kereslek rögtön.

Egy sóhaj szakad 

föl szívedből és egy arc,

mit elfeledtél.

 Könnyeid leszek,

mit szívemmel szárítok

néma csöndben.

Égő kínt hagyok

lelkedben, hogy megkeress.

Vigyázva várlak. 

Áprily Lajos

 Védekezés

Próbálgatom, tanulgatom,
hogy ne szeresselek nagyon.

Félelmesek a viharok,
s én romló törzsű fa vagyok.

S minden nagy érzés új gyökér,
mely földbe köt, ha mélyet ér.

Magam hullásra készítem,
gyökereimet gyengítem:

Ha a viharban dőlni kell,
fogódzás nélkül dőljek el.

Zene- Ferenc Snétberger

Pilinszky János

 ŐSZI VÁZLAT

A hallgatózó kert alól a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.
Riadtan elszorul szíved,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:
távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom

Elégedettségem parazsán

Szélesre tárt lelkem oly elégedett,

kihullt belőle minden hiány vágy.

Elégedettségem nyugalmának parazsa

egyként izzik, mindenem megvan.

Erősödik reményem, bevégezhető

a végeérhetetlennek tűnő igyekezet.

Bőségtálon nyugszik lelkem, s elé

halmozott kincseiből meríthet bárki.

A belém hajló mindenség csöndfénye

ringat, egyszerre távolítva, s  közelítve

szívem fókuszának középpontjába 

sűrítve múltam, s jövőm ragyogó jelenét. 

Ady Endre

Csókban élő csóktalanok

Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.

Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.
Vonaglottunk bízón, nagyon,
Hűs estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.
Roskadjunk le a Sors előtt
Két gyáva, koldus csókmívelők.
Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért a csókunk egy fabatkát.
Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint a hajrás, kis szerelmesek.
Túl vánkoson, leplen, ingen
Sírva láttuk meg: ez se Minden.
Be búsak vagyunk, be nagyok,
Csókokban élő csóktalanok,
A Végtelent hogy szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.

Tyutcsev- (Szabó Lőrinc)

Találkoztunk... S ím, régi szárnyak
rögtön hozták a múlt egét,
kikeletünk aranykorának
minden éltető melegét.

Ahogy késő, őszi derűben
vannak napok s órák, mikor
tavasz szórja ránk bőkezűen
fényét, s a boldog ifjúkor -
most, az egykor bűvöletében,
mely gyújt és megelevenít,
ismét megittasulva nézem
arca kedves vonásait.
Mint évszázadnyi messzeségből,
úgy nézem Önt, és álmodom,
s a hang, mely a múltból felém tör,
azt mondja: Tegnap s Ma rokon...
Itt nemcsak az emlék - az élet
maga szólalt meg, kedvesem:
Önben a régi báj, a lélek,
bennem a régi szerelem!...

Márai Sándor

"Pontosan az az ember hiányzik életemből, akinek levelet szeretnék írni."
Ég és Föld

Zene- Jon Gomm

Szívgödröm fényében porladjon

Karmám kezd unalmassá válni,

ahogy lassan elhagyom poros díszleteit.

Mécsem tükrének mélyére nézve,

szívgödröm vakító fényétől porladjon,

minden illúzióban vett menedékem,

és ne tegyen próbára, pökhendi

kijelentéseim miatt!

Sorsunk árnyékai- haiku

Kalitkád nyitott

ajtaján ki lépne be,

míg ajtaja van?

Fényünk útjába,

az én vet árnyékot, ott 

hűsöl a karma.

Halhatatlanság

fényét őrizgetjük a

hús börtönében.

Nemtudás veti

sorsunk árnyékát, léha

vágyaink mögé.

Csörgősipkákkal

fejünkön táncoltat a vágy,

örvendezz bolond!

Karma halált vár,

fogoly lelkem, többé ne

ölthessen testet!

Búcsúcsók nélkül -haiku

pocsolyák ázott 

levelei közt csillan

meg búcsúcsókja

árnyékod eltűnt,

kihalt sétány, ideje

hazaindulnom

egyetlen könnycsepp

szárítkozik arcomon,

nem volt búcsúcsók

már nem tervezek,

úgy sem úgy lesz, várok, tán

felkészültebben

kísértő örvény

fölött szálló lelkünk, mint

törékeny pille

gyanútlan boldog,

nem sejti a könnyű lét

mily veszélyt rejthet

Volt, nincs -haiku

Volt, nincs, csak az ősz.

Lelkemet megüli az

avar illata.

Ajtómon jönnek, 

mennek. Senki nem akar

velem maradni.

Mire eszembe

jutott függönyt elhúzni,

megint este lett.

Ahogy öregszem,

keskenyebb ágy is elég

az éjszakához.

Hideg tarkómat,

a halál melengeti?

Tiszta libabőr!

Közelebb ülve

mécsem apró lángjának

fényudvarához,

leheletfinom meleg

vegyül leheletemmel.

Máglya tűz perzsel!
Szívfacsaró füst, könny, kín,
sikoltó halál.

Visszahőkölve
ülőpárnámra, hálát
adok a fénynek.

És akkor mi van?

Elmúltam hatvan,

na és akkor, mi van? Majd

a nyolcvan meghat.

 

Zene- Lassú tangó

Csak a lassú tangó...

lassú tangó

édes pezsgő

buta rózsa

ujjam telefonszámodon,

egy apró mozdulat elmarad,

foszló emlékek halovány

visszhangján, fantáziám

már nem vágtázik, csak a

lassú tangó

édes pezsgő

buta rózsa

meg kell szabaduljak

itt felejtett papucsaidtól,

kicsiny borotvádtól,miket

amúgy is,én erőltettem rád,

s talán már pótolta valaki

lassú tangó

édes pezsgő

buta rózsa

élvezem, hogy még fájsz,

mert ez azt jelenti,

valóban szerettelek, s nem kell 

csalódnom szívemben,

még ha te nem is élvezted

lassú tangó

édes pezsgő

buta rózsa

mit neked szántam, had égessen

szabadon, engem őriz a láng,

fénye földi érzéseken túl repít,

elszakít a múlttól, véd a jövőtől,

innen ölellek magamba, csak a

lassú tangó

édes pezsgő

buta rózsa

Zene- Cseh Tamás

FALU TAMÁS

 SZAVAM

Szavam selyemmé lágyul,
Hogy válladat befedje.
Szavam csónakká mélyül,
Hogy ringatózhass benne.

Szavam virággá nyílik,
Hogy szíved fölé tűzzed
És legyezővé hajlik,
Hogy unalmad elűzzed.

Szavam balzsammá olvad,
Hogy ami fáj, ne fájjon,
S mint hintó áll elébed,
Hogy lelked beleszálljon.

Szavam keleten jő fel,
Hogy álmod elorozza,
Szavam nyugaton száll le, 

Hogy álmod visszahozza.

Szavam csókká parázsul,
Hogy végigfusson rajtad,
S a szavam szó lesz újra,
Ha akarod, hogy halljad.

Kosztolányi Dezső

Feleségemnek

Megszoktalak, akár a levegőt,
bármerre nézek, mindenütt te vagy,
szekrényem alján, a fiókjaimban,
az agyvelőmben, és nem veszlek észre.
De múltkor este, amikor bejöttél
szobámba, s mondtál valamit nekem,
sok év után egyszerre ráocsúdtam,
hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve
ámulva néztelek. Szemem lehunytam.
Ezt hajtogattam csöndesen magamban:
"Megszoktam őt, akár a levegőt,
Ő adja nékem a lélegzetet."

Rám nyit a holnap

ne az akarat,

mantrák pörgessék szívem

szép gyöngymaláját

nézem az arcot,

mit soha nem szerettem,

holtomiglanig

csontkarommal is

szívemet védte, kincse

kiszökött csöndben

holnapom rám nyit,

nem ismer fel, tiszta fény

vakítja csupán

Tud-e vétkezni?

Tud-e vétkezni

Nap a Holddal? Kérdezzem

a csillagokat?

Szilágyi Domokos

Szemedbe nézek

Amire nem lel szót a nyelv,
Mi be nem fér egy ölelésbe;
Miről az ajak nem beszél
Csókot adva, vagy vágyva, kérve;

Mit el nem mond egy mozdulat,
Ha kezeddel a búcsút inted;
Mit el nem árul mosolyod:
Azt mind kimondja egy tekintet!

Juhász Ferenc

 A mindenség szerelme

Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,

hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben volt a hang, és nem tudta még,

hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben volt a köd, és nem tudta még,

hogy mért kíván szeretni...

Kezdetben a vágy csak önmagara várt még...

lassan, tompán, mélyéből remegve.

Kezdetben nem voltál Te sem,

csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető,

lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat

világ-tűz, vízözön,

ismeretlen és titkos robbanások,

május-szagú álmok, test-nélküli vallomások...

.

Én nem kutattalak, mint csillagász az égen

egy új csillagot.

Matematikával, képlettel, logikával

számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,

csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől,

társak között, még láthatatlanul.

Mert kezdetben nem voltál Te sem,

csak a vágy volt...

És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,

robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,

de még csak reszketés, sejtelem

voltál te is, voltam én is szívedben,

mégis tudtalak,

tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,

hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,

mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,

mert ehhez az értelem kevés,

és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás,

mint az órával mérhető idő,

s az órával mérhető elektromosság.

És mégis tudtalak,

fölfogtalak és vártalak,

tudtalak léttelenül,

mert kezdetben közös volt minden elem,

mert kezdetben én is a csönd virága voltam,

mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,

kezdetben csak a vágy volt,

ahonnan fölszabadultál...

 

 

KÁNYÁDI SÁNDOR

                                                                      MAJD

                                                                 nyelv nélküli
                                                                  nagy harang
                                                                  lesz a csönd
                                                                s valaki lassan
                                                                   leborít vele

                                                                             

Sylveszter Anita

NOVEMBERI RÓZSÁK

Szunnyadó vágyakat ringat a rét
Esőcsepp függönyét nyitja az ég
Messziről angyali lehelet kél
Bűbájba mártja fakó ecsetét

Titoknak legmélyén a rejtelem
Szívekbe záródott mély kegyelem
Bíborba öltözött bús szerelem
Bánatból kinyílott végtelen menny

Zendülő egeken vakít a fény
Megpihen virágok finom fején
Zizegve súg nekik tétova szél
Riasztja bájukat kerengő tél

November rózsáin izzik a kert
Vöröslő szirmokat csókol az est
Becézi hangjával szerelmesen
Öleli csendjével mélységesen

Csillagos koronát kínál az éj
Gyémántból kirakott ezüst fejék
Gyöngyökkel derengő hajnali fény
Álmodik rózsáknak rubint szemén

Baranyi Ferenc

Nézni
 

Itt már a szavak mit sem érnek,
csak nézni kell és nem beszélni,
se kérdeni, se válaszolni,
csak nézni kell, csak nézni, nézni.

Lesni, amit szép arcod izmán
parancsolnak csöpp rándulások,
s ha keskeny űr szakad közébünk:
felmérni az arasznyi távot.

Szemekkel mindent megbeszélni
ékesszóló sugarak által,
s meleg, bársonyos egyességre
jutni egy titkos kézfogással.

Megérezni, amit te érzel,
kimondani, mi nyelveden van,
előbb dobbanni a szívednél,
csókod előzni csókjaimban.

Itt már a szavak mit sem érnek,
ne szólj száddal, csak szemeddel,
a szerelem akkor beszédes,
amikor már beszélni nem kell. 

Márai Sándor

"Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet, mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni."

                                                                               

Ki tette ezt?

Ki tette ezt?

Ki tette?

Kong a kérdés,

mély szakadéka.

Ragyogó holdfény

fedi el a tó mélyét.

Ki tette ezt?

ki tette?

Kong a kérdés,

mély szakadéka.

Sírás fojtogat,

azt is csak befelé.

Ki tette ezt?

Ki tette?

kong a kérdés,

mély szakadéka.

Holdfény alá zuhannék,

kongást ne halljak.

Ki tette ezt?

Ki tette?

Kong a kérdés,

mély szakadéka.

Csak élni szeretnék,

kérdések nélkül.

Ki tette ezt?

Ki tette?

Kong a kérdés,

mély szakadéka.

Egy kezet sem érdemlek,

mely el nem engedne?

 

Film-Szomorú vasárnap

Zene

KÁRPÁTI TIBOR

HOLDHÁRFA

„O sister, sister, lend me your hand”
(The Twa Sisters – angol-skót népballada)

„Add a kezed, jó nővérem,
kérve kérlek, mert hasadt
holdtükörben, nád tövében
reszketek a tó alatt!”

Szép táncterem, tükörterem,
hej, de ékes az ara!
Táncol és kacag szüntelen,
fején fényes tiara.

„Hold tükrébe hullt diadém,
hattyúárnyék bánatom,
reszket bennem, úgy mint a fény
reszket éjbe fúlt tavon.”

Nem henyélnek a zenészek,
zeng a dalnokok kara.
Hej, a vőlegény, de részeg!
Mindig telve pohara.

„Találj meg dalos legényke!
Hárfa lett holt kebelem.
Lágy hajam holdarany fénye
rezgő hárfahúr legyen!”

Rázendít az árva hárfa,
véres a hold udvara,
tükrök törnek, s holtra válva
szédül táncba az ara.

„Add a kezed, jer, nővérem!
Néked zendül bús dalom.
Törött tükrök bűvkörében
várlak a túloldalon.”

 

 

Babits Mihály

"Mert szép a világ, úgy találom
s a rút csupán a szépnek árnya;
mert szép a világ, mint egy álom,
mint egy istennek hajnalálma."