Minden jó, ha a vége jó!

Másoknak kikaparni a gesztenyét,

ebben vagyok a legügyesebb...

A cica meg addig játszik boldogan

a farkával, míg bele nem harap,

vagy rá nem lépnek.

Minden jó, ha a vége jó,

de hol van az még drága!

Könnyű az élet nagy nyalókáját élvezni,

a terápia nehezebb része, felkészülni

az emlékszilánkos csalódásokra,

mert jól tudjuk a sorskerék körbe jár.

Nem az a kérdés, miért szeretlek,

hanem, miért ne szeretnélek?

 Délibábos káprázatok, ködfátylas

ragyogásából a paradicsomban

szeretnék ébredni!

.

Bomló díszletek

Mámoros fűzek, kora áprilisi, zsenge

zöldjén, reszkető holdfény gyöngyözik.

Könnyed, szerelmes, árnyéktalan tánc.

Nők motoznak  így, selyemköntösükön,

mielőtt aléltan behódolnak kedvesüknek.

Finoman bomló, természeti díszletek.

Zene-Michael Lucarelli

Hatvan év

Évgyűrűkbe zárt

lélekfényedet, meg nem

törheti idő.

:)

Zene- Törőcsik Mari

Add meg magam végre!

Tétlen napjaim száma,

háromra emelkedett!

Megérdemlem én ezt?

Szerelmet nem ígérve,

elkapott az élet!

Intim területeim

legmélyét

borítva lángba.

Add meg magam végre!

Felhők tündesége csábít.

Kárpótolna, ha libegőről

lógatnám a lábam?

Leporolhatatlan

Antik kancsóimban,

toboz Jeliből, tátrai

selyemezüst zuzmók,

sivatagi kőrózsákkal.

Évgyűrűkbe zárt, szép

leporolhatatlan emlékek,

könnycseppjeimmel.

Talán az volt a baj,

 nem vittél a csúcsig

s nem velem voltál 

a vöröslő sivatagban.

Zene

Lepedő atléták

Daliás mosolyú, piti Casanovákról,

úgy pereg le a visszautasítás, 

mint madarak tolláról az esőcsepp.

Ittasult mosollyal kínálják magukat,

újra s újra a lepedők izzadt atlétái.

Van valami, nem emberi bennük.

Várakozok

Hideg még a ballonkabát,

de a napfényes sétányon,

már párocskák bújnak össze.

A Duna még nem halszagú,

fénylő tükrén vadkacsák.

Meglepetésként szaxofonon

játszik két fiú, de mire oda

érek, épp elmenni készülnek.

Talán holnap megint jönnek!

Vakmerő srácok térdnadrágban,

sápadtan villanó térdekkel.

Sűrűn bólogatva, kurrogó

galambok csipegetik a semmit.

A lemondás csókja nélkül,

mit tehetnék? Várakozok.

A Duna vizén milliónyi, érzéki

csillag szikrázik szívembe.

 

 

Lélek, fény nélkül

Szemének mély kútjában

a testiség ködében,

alig csillan lélekfény.

Talán vannak pillanatok,

mikor egy szerető lélek

a magasba emeli!

Haiku

Hajszálon múlhat:

hogy áldozatból, piszkos

elkövető lesz.

Hab alatt a semmi

Arcod egyik felén, még ott a hab

de én már a bársonyos másikhoz

simulok.Tekintetedben huncut

háborgás, ne türelmetlenkedjek!

Észre sem vettem,

hogy csak 

a tested volt nálam.

Szagár

Áprilisban még egyszer

visszaköszön a tél.

A város milliónyi ablakát

tárva a tél minden bezárt,

fülledt titka ellepi a várost,

mint egy súlyos szagár.

Zene-Szentpéteri Csilla

Haiku

Amit tehetnél,

hiába halogatod!

Türelmes vagyok.

Hűs halál

Hidegtestű, bűvös fénylények

illatkelyhük hangsugarainak

színes fénytócsáival csábítják

tekintetemet, bódult álomba.

Édes csodákat kínálnak, érző

lelkemért cserébe s tágra ájult

szívemmel, tünde tünemények

kacérkodnak, borzongató víziókkal.

Szikrázó tekintettel habzsolva,

lelkem forró gyönyörhullámait,

finoman hűs halálba hullatnak.

Egyetlen melegtestű lény sem

nyúlt utánam, forró szívével. 

Vannak oly reggelek

Vannak reggelek, mikor

sorra tépem le ruháimat,

mert nem illik valamihez,

ami még meg sem történt,

de mint leheletnyi kínai

selyem, titokzatos, hűvös

várakozással körbeleng.

Smink biztosan túl erős,

elfeküdt hajamat rohamban

újra kell mosnom, 

a kefirhez semmi gusztusom,

inkább két kávét iszom.

Érthetetlen feszültség

vibrál lelkemben, hallani

vélek telefoncsörgést,

titokzatos szellővel arcomon,

biztosan nem ágyazok be

és biztosan elkések, mert

a húsz pár cipőből, egy sem

illik zavaros hangulatomhoz.

Aztán épp oly váratlanul,

ahogy jött, a lebbenő selyem

 súlytalan illatával, hirtelen

csend lesz s kissé csalódottan

megnyugszom, megint

nem történt semmi jelentős,

de a szívem pont úgy ég,

mintha szerelmes lennék.

Ehhez, hogy is lehetett volna,

megfelelően felöltözni?

Zene- Keiko Matsui

Drámák nélkül

Végzetesen és véglegesen 

érzem, egyedül fogok élni

s közben hallom, emléked

kínos lassúsággal fürdik,

hisz tudja, minden porcikádat

szeretem s mint egy olcsó

 regényben, közben sóvárogva

más nőkről ábrándozol...

Végérvényesen és végzetesen

érzem, nem bírok több csalódást,

jobb nekem egyedül élnem.

Lassan értem, miért fulladtak

kudarcba lángoló szerelmeim.

Így volt törvényszerű.

Emléked jóllakottan alszik,

valaki más, elégült karjaiban.

Mire felébredek, selyem zöld,

 suhogó lombruhában vár a sétány,

s hídon átsétáló emlékednek

integetve, engedelmesen, 

drámák nélkül simulok sorsomhoz. 

Ágytól az asztalig

Az éjszaka tetszhalott álmából,

észrevétlen vackolódott a hajnal.

Finom léptek ablakom alatt,

egy sietős jó reggelt, csapódó

ajtó, szemérmetlen rigófüttyel.

Védekezve ölelem párnámat

s érzem, ma nem lesz erőm

a fegyelmezett élethez.

A város közönséges, méltatlan

színtere lett világfájdalmamhoz.

A szenvedés ritka luxusát, 

élvezettel ringatom, egész napos

pizsamapartiban, ágytól az asztalig.

A függöny mögötti undorító

verőfényt kizártam, nem illett

ripacskodó bánatomhoz.

Lelkiismeret furdalás nélkül

szenvedtem át a napot s szörnyű

fáradtan, úgy zuhantam álomba,

mintha fel sem ébredtem volna.

 

Zene

Honnan veszem a bátorságot?

Szégyentelenül és felelőtlenül

szabadjára engedett gondolataim

 visszhangtalan csöndje,

halk sikkanás szívemben,

sorsukra hagytam őket!

Honnan veszem a bátorságot?

.

.

 .

Megidéztem édes arcokat.

Kár volt!

Rózsaszín szemüveg nélkül,

mind egyformák.

Mégis! Így igazságosabb!

.

.

.

Márciusban már ott feszül

az áprilisi rajt izgalma.

Májusra kiteljesedik a sürgető erő,

mely kötelezően szerelmet kerget

s lángba borítja nyarát.

Jah! Sietős.Az október már  biztosan

az enyészeté.

.

.

 .

Mikor a végtelenséget

a másikban érzem folytatódni,

már nem félek a magánytól.

.

.

.

Szeretem a folyókat,

ők biztosan a céljuk felé tartanak.

.

.

.

A fürdő vizébe úgy merülök el,

mint aki hazaér,

de a nyílt vizekben, mindig félek.

Biztosan van valami végzetesen

veszélyes a sötét mélységben.

Halálszagú.

.

.

.

Belső utazásaim tegező viszonyba

hoztak a világmindenség

felfoghatatlan bőségének porszemével.

.

.

.

Régebben, ha belegondoltam,

 fogy az időm, elkapott valami sietség.

Mióta elengedtem a valakire, valamire

való várakozás terhét, roppant elégedett

vagyok a hátralévő idővel.

.

.

.

Vidéken még vannak illatok.

Pesten mindent elárasztanak

az épületek- gépek- és testszagok. 

 

.

.

.

Mennyi kielégületlenség hömpölyög

Pest utcáin!

Soha ki nem apadó élményvadászat.

.

.

.

Egyszer csak, valami naiv távolságom lett az időtől.

Nagyanyáim, kilencvenévesen

messzenézve mondogatták, nem érzik a korukat. 

Akkor még nem értettem.

.

.

.

Hatvan év gyümölcseként,

mint egy időzített bomba ragyog

bennem a létérzés gyönyörűsége.

Két világ közt lebegek.

.

.

.

A sok holdkóros szerelmi csalódás

megérlelte bennem az emberi gyengédség vágyát.

A mélységesen csöndes, finom szeretetvágyat.

.

.

.

Márciusban a  madarak torka felcsendül.

Összetéveszthetetlen! Ez már tavasz.

A fiatalok arcán vibráló feszültség,

a vének szemében hála,

ezt is megérték. 

Farkasszemezve

Farkasszemezek a halállal

s néha felröhögünk.

Se életnek, se halálnak,

nem tartozom semmivel.

Zene

Szívdobogtató álom

Észrevétlen a felszínes fecsegést

átszínezte a vonzás bűvölete.

Zavartan néztek félre, nem tudván

a másik ugyanazt érzi-e?

Nem földi lélekkel döbbentek egymásra.

Fontos lett minden apró részlet.

Magányuk sorsközösségbe olvadt.

Rajongva tárva titkaikat, szőtték

a bizalom sajátos hálóját.

Köröttük viharzott a város,

de őket mindenki fölé emelt egy álom.

Az idő tele volt szívdobogtató reménnyel.

Erőtlen akvarell

Ma olyan volt a táj,

 mint egy súlytalan akvarell.

Erőtlen március.

Orgonabokrok korán kipattant

szemekkel, értetlen bámulják

a tetszhalott barackfákat, kiknek

semmi kedvük behódolni a tavasznak.

Szégyen

Mindig rettenetes csalódás,

hogy nem vagyok képes

megőrizni a szerelmi extázist!

Micsoda bánat, mikor egy volt

szerelmemnek, szinte idegenként

zavartan biccentek, a hiteltelenség

 keserű szégyenével. 

Várakozás nélkül

Megszűntem várakozni.

Tudom, hamarosan tavasz,

hogy Anyám menni készül,

talán lesznek unokáim,

jöhet még szerelem, költözés,

de nincs bennem várakozás.

Mintha már túl lennék,

minden, eljövendő eseményen. 

Valószerűtlenül

Gyermekként számomra a felnőttek

 olyanok voltak, mint az ufók.

Érthetetlenek, titokzatosak,

de elsősorban félelmetesek.

Mostanra a gyermekek váltak

idegenszerűvé, kissé unalmassá

rafinált bájukkal, és terhessé.

Soha nem voltam igazán gyermek,

és még nem váltam igazán felnőtté.

Annyira valószerűtlen minden!

Hervadó nők

Némelyik hervadó nő olyan,

 mint egy fehér cserépkályha.

 Sok törődést nem kíván,

melegében hosszan vágynak

erőt gyűjteni a férfiak,

s szelíd, lehuny szemekkel,

vad hódításokat tervezgetnek.

Gyöngy

Mint japán kagylót a homokszem,

izgatja az embert az isteni szikra.

Mi más lehet az oka, a végtelen

vágyakozásnak?

Tapintat

Tüntetésszerűen

boldog ragyogással

szálltam villamosra.

Tapintatból

a kultúrált megjelenésű

lények számára,

láthatatlanná váltam:

vízcsepp a tengerben,

nehogy feldühítsem őket.

Haiku gyakorlatok. . .

Tegezhető a 
világmindenség? Eljön
annak az ideje?
. . .
 
Ágak hegyein

duzzadó rügyekben, már

Ámor nyilai

. . .

Világmindenség:

lélekmilliók álma

Isten szívében.

. . .

Némi tudással,
ne nagyon hadonássz, mert
 könnyen elbotlasz!
. . .

Lélekmilliók

tekintetétől ragyog

ma a telihold,

sorsközösségbe vonzva

sóhajtozunk az égre.

 . . .

Az ősködökből

csap le a végzet: halált

vagy életet oszt.

. . .

Szoros csokrokba

fulladt hóvirágokkal

riaszt a nőnap.

. . .

A szélcsendről nem

lehet tudni, előtte

vagy utána van?

. . .

Megvesztegetés:

szélcsendben már égető,

márciusi nap,

épp hogy zsendült zöldek közt,

illattalan virágok.

Magánélet nélkül

Oly sokan tárják elém sorsukat

s én nem tehetek mást, elfogadom őket,

mindig-mindig ugyanúgy.

Észrevétlen leszoktatnak, saját életemről.

Igénytelen magánéletem

erőfeszítés nélküli nyugalma,

olykor szorongatóan nyugtalanít.

 

Élni vagy halni?

Két haldokló közt,

súlyos betegen,

halálra váltan,

képtelen eldönteni,

halni, vagy élni lenne jobb?

A szellemeket figyeli,

érdekli-e őket?

Tágasságra vágyom

Magányomhoz nem illik

a túlzsúfolt város.

Kietlen tengerpartra,

járatlan erdei utakra,

fenséges magasokra vágyom.

Figyelni, ki érzi a magányt,

mi vágyja a tágasságot,

hatvan év mélységéből?