Zene

Tolvaj idő

sétál az aranyos ősz

olykor könnyeit hullatva

egy félig nyílt virágtól

minden hullott levél

történetét ismerve

magányos szerelemmel

 utolsó meleg fénysugarában

ragyogva az elégedettség

glóriájával holnapját

bölcsen a tolvaj időre bízva

még megcsodálhatja

az első hópelyheket.

Ha majd megáll...

Szerelmem! Az idő szívó

örvényének szakadékába hulltál,

éteri dimenziók, párás ködébe rejtve.

Emlékünket a felejtés hamuja

talán hosszú időkre elfedi,

s nem tudni,  hány élet múlva fogunk

sírva, vágyva újra ölelkezni?

Szerelmem! Szívem reszketve kalapál,

ha megállva az élet nehéz palástját  
újra felveszem, téged se feledjen,

s új szívemmel meglelve, lelkünk

 ujjongva elhiggye, ha csak egy életre is,

 létezik örök szerelem.

Zene

Szavak! Ne hazudjatok!

Mit mondtál, hogy is magyaráztad,

alig emlékszem.

Ajkadon mint virág nyílt mosolyod,

s lelked izzó homályából felragyogó

kedves szavaid, édes viharral

szaggatták szívem gyönyörhullámait.

Hangod végtelenített visszhangként

rezeg bennem, s repít súlytalan,

akaratgyengén hullva a boldog mámor

irdatlan tiszta mélységeibe.

Ennél jobban nem tudok szeretni.

Meztelen szívem ragyogásába ölelve,

lélekszomjad bennem leljen forrására!

Szépen szeress, hogy szívem magzata,

mely tőled fogant, óriássá nőhessen!

A karma szele legyen kegyes hozzánk!

 

Még hallgat a lélek

Még hallgat a lélek,

s nem árulja el,

mennyi vagy néki?

Adni akar-e, vagy kapni?

Fakaszt-e csodát szíve,

reszket-e vágytól a teste,

szenved-e hiányomtól?

Mennyi-mennyi kétely,

s hallgat a lélek,

nem árulja el,

mennyi vagy néki?