Alá kell szálljak

Lassan megértek mindenkit,

csak magam zűrzavarát nem.

Lehetnék éppen boldog is,

de két ölelés között olykor,

 fekete sírhatnék fojtogat.

Hol vagy ilyenkor?

Te csak örülni látsz mikor ölelsz,

pedig lehet az egy fuldokló,

lélegzetvételnyi önámítása csupán.

Magába tép a fájdalom,

agyam áll, szívem némán jajong.

Szeretnék ordítva sírni,

de egyedül nem merek, mert mi lesz,

ha kiderül, boldogtalanságra

joggal, én ítéltem magamat?

Alá kell szálljak poklaim fertőjébe,

kínjává kell váljak, hogy megértsem

mért kínzom magam, két ölelés között.

Te csak szeress gyanútlan s ölelj,

mikor megengedem magamnak

az önámítás lélegzetvételnyi csodáját!

Szívemtől szívedig

Simulj belém egészen!

Szívedtől szívemig az út

ma csillagoktól fényes.

Hajolj rám, had súgom

mindenedbe, hogy szeretlek!

Lassan sikló tenyereddel

 jövőnk ívét rajzolva,

ájulok a pillanat ölébe.

Magamra leltem benned.

Ma csillagoktól fényes

szívemtől, szívedig az út. 

Hozzád ölelve

Múltam tükrét letakarva,

átléptem jövőm kapuján.

Bárcsak, előbb mertem volna!

Az idő fénycseppjeit iszom,

a csend szivárványívébe hajolva.

 Gondolatáramok világaiban sétálva,

hozzád ölelve súgom szívedbe

titkodat s Te megérted, mit kergetsz

szüntelen a téridő csendjében. 

Sorsuk kegyesen meghajolt

Karjaik mosolyában hajladozva

szívük csendjében ölelkeznek.

Ajkuk méznektárát kortyolva,

 tűzölük lángjában izzanak.

Lelkükkel fesztelen összeforrva

szerelemes folyóvá duzzad múltjuk
s jövőjük, gyönyörű jelene.
 Sorsuk kegyesen meghajolt előttük.

Zene

Elnyilnak titkaink

Veled minden, olyan más!

Az összetartozás súlyos

bizonyosságának, zavarba ejtő

légies mámorában, időtlen

fájdalommal zokogom,

nagyon-nagyon soká jöttél.

Mindenem amim van tiéd.

Ölelj, engedd, hogy szeresselek,

én is engedem, hogy szeress.

Legszebb álmaink értek össze,
 minden sejtünkben egymást zengve,
 elnyílnak titkaink s a végtelen jó, szép, igaz
 a maga természetességében tárja titkait.

Egymástól zengő-bongó néma csendben,
veled minden, olyan más!

Lelke nagyot koppant

Az idő a semmibe csúszott.

Áttetsző formák folyamában,

színes hologramok úsztak egymásba,

hangtalan harmóniát zengve.

Lelkével álmok káprázatára simult,

s együtt pulzált a változatlan 

szüntelen változásával.

Nem a szemével látott,

nem a fülével hallott,

nem a nyelvével ízlelt,

nem az orrával szagolt,

nem a szívével érzett.

Nem ki volt, inkább valami, amit

mindig tudott, de a ki, nem engedte

mibenlétének igazát felfedni.

A pillanat mégis visszaragadta,

lelke nagyot koppant s megint ő volt.

Zene

Mozdulatlan lélektánc

Egymás ölében ültek.

Egymás szemébe néztek.

Egymás leheletét szívták.

Egymás vágyát égték.

Egymás szívével éreztek.

Soha meg nem élt jelenlét,

mozdulatlan lélektáncában.

Hozzád változom

Túlvilági hangok

szikrázó ízeivel,

áttetsző gondolatok

gyűrűznek felém .

Ölelned kell, hogy

magamban maradjak.

Hullámzik a tér,

egyetlen érzés húz:

hozzád változzam.

Ízeit a fénynek

szívembe csókoltad,

  ívet húz a sors
s lelkünkben pengeti
áttetsző titkait.

Haiku

Mézem ezer íz.

Egy csepp ajkamon, titkát

táró szivárvány.

Lebegő boldogság

Nesztelen éjben,

alvó testekből,

kiszállnak a fények.

Imbolygó szabadság

mámorában ölelnek.

Zöld megtér a kékben,

vörösben izzik a sárga,

fehérben ragyog a fekete.

Ringató álmok

szédítő valósága.

Lebegő boldogság,

nesztelen éjben. 

Zene

Jövődként égek.

Félem, fájom, úgy 

ringat a múltam, árva

csillagok sírnak.

Emlék hajolt rám,

magába húzva súgta,

jövődként égek.

Egy érintés csendje

Sehol sem vagyok.

Valami elmúlt, 

valaki megjött s én

más ember lettem.

Hirtelen

túl sok a forma,

zavarnak a színek,

érthetetlen zajok,

 értelmetlen szavak.

Valamit eltakar, rejt,

titkol a zűrzavar.

Az örökös rohanás

céltalan önámításában,

egy érintés csendje,

mindennél fontosabb lett.

Zavarba ejtő, egyszerű

igazságok égetnek,

nagyon egyszerűek. 

Haiku

Esti tüzednek

hajnali parazsán még

kétszer elégtünk.

Berecz András: Mese

Zene

Értelme lett a csendnek

Kint csak fúj, fúj a szél,

itt bent dúl, dúl a szívem.

Ámító csendje több, mint gyanús!

Egy pillanatba ragad lábam,

alatta rohangáló évtizedek.

Makacsul nézem honnan

hová, minek szaladgáltam?

Kint csak fúj, fúj a szél,

itt bent dúl, dúl a szívem.

A pillanat hegyén távolodom,

szűkül az idő, tágul a tér, míg

 egy pontban villan a semmi.

Értelme lett a csendnek.

Lábam lassan mozdul ,

alatta mozdulatlan idő.

Mit nem tettünk még együtt?

Csak lötyögök egy unalmas estén.

Nincs kedvem értelmes dolgokhoz.
Sótlan gondolatok untatnak,

mikor orra esek egy problémában.

Bizony valami olyasminek jött el az

ideje, mit még soha nem tettem meg.

Nem tűnik nagy dolognak sőt, csak

egy kicsinyke résen kell túljussak

s a szakirodalom szerint, kényelmes
ujjnyi távolságra találom.

Pulzálásra figyelmeztetnek, s az ellazult

 pillanatok hasznos lehetőségére.

A célterület finom birtokbavételéhez

társulhat egyéb ügyes tevékenység, mely

együttes hatására oly fergeteges

reakciósorozat bontakozhat ki, mihez

semmi más fogható nincs a témakörben.

Lötyögős unalmas estémnek vége... 

jönnöd kell édes...meg kell tudnod...

 mit nem tettünk még együtt...!

Zene

Úgy rajzoltad

Úgy rajzoltad körbe
azt  a két, árva halmot...

fáradt lelkem végre,

behódolt a vágynak...

Zene

Kezed melege

Nincs rá szó, talán

dallamban nyíló virág,

kezed melege.

Gyöngyfátyolt lebbent
pillantásod, magasba
hulló varázslat. 

Kósza kételyek
permete szitál, vannak
még tündérmesék?

 .

Eltakarják kincsid

Sorba-sorba eltűnt minden,

miben annyira hittél. 

Legfőképp magadban.

Hitetlenül nem maradt más,

csak a hideg éjszakák.

Illúziókban vett menedéked

lesz a szemfedőd, melyek újra

csak eltakarják kincseid. 

Te úgy ölelsz

Te oly óvatosan jöttél,

nem is tudtam mit akarsz?

Te ott vártál, ahol senki még,

velünk voltak az Istenek.

Te úgy néztél, megláttam

benned, elveszett magamat.

Te úgy csókoltál, alig hittem,

hogy tudsz türelmes lenni? 

 Te úgy ölelsz, ahogy még senki, 

szíved tenyeredben dobog.

Téged nehezen engedlek közel,

veled a bizonyosságot szeretném.

Haiku

Tekintetét nem

kapja el, engem ragyog

vissza. Bennem él.

Különbség

Benned egy kép van rólam...

bennem egy érzés van rólad...

Ezerkarú ölelés

Elmondhatom-e neked, amit

soha nem éreztem még?

Elmúlt szerelmek, ezerkarú

ölelésében lebegek súlytalan.

Arcokat nem látok, nevük nincs,
végtelen ölelések, zengő

dimenziójába olvadok.

Múltam összeölelt jövőmmel,
véletlenek halmaza vált bizonyossággá.

Arcod formát ölt, tenyeredben
szíved melegével megalkottad,
ezerkarú ölelések egyetlen himnuszát.  

Zene

Csillagporból lettél

Hangtalan kacagásban

csillagporból lettél.

Hol hát az öröm, mit

megélni vágytál?

Csillagtudatod vesztve,

porszemként élve, nem 

is tehetsz mást, 

csak sírhatsz örökké.

Felépítem váram

Fordult a kocka!

Felépítem váram.

Sok tornyában

égi lámpák égnek.

Csalogató fényük

megérint téged,

sajgó vágyad

elvezet a fénybe. 

Csak egy...

Kedvesem!

Veled vagy nélküled,

biztosan megcsinálom.

Ha elérek a Tiszta Földre,

számíthatsz rám biztosan!

Kavarog a szél

Kavarog a szél,

csikorog a hó,

didereg a tél.

Mosolyog a szél,

kiderül az ég,

nyújtóznak a fák.

Lustul a szél,

tombol a nyár,

hevül a vágy.

Kerget a szél,

tombol a tűz,

elég a világ.

Nyugszik a szél,

alszik a tűz,

eltűnt egy világ. 

 

Álolmfolyóban

Álomfolyóban, hordalékok között
rágott arcú kis hulla lebeg.
Anyja nem keresi.
apja lakmározik gyenge arcából.
Tízéves, vörös  körmű lányhulláján
élvezkedik, vinnyogva röhögve.
Az anyja cicomázkodik nyugodtan.
Tébolyultan rángatom szoknyáját,
bujtasson el a rém elől, de csak
kacagva perdül tükre előtt.
Bújnék vissza hasába, de eltol magától.
Bújnék gödörbe, sötét verembe,
szűk résbe, tó mélyére, világ végére!
Álomlábam nem visz semerre,
látnom kell az iszonyt, mit ébren
mindig is sejtettem.
Ordítva ébredek a valóság elől.
 
 

Galambszárnyú kedvesek

Idejét múlt szerelmeket

ültettem a megértés

hintójába, elé fogtam

vágyaik tüzes paripáit

ragaszkodásuk gyeplőit 

a bánat fogja szorosan,

ostora sziszegő féltékenység.

Galambszárnyú kedvesek,

lelkem finom fátylai!

Szitáló könnyekkel küszködve,

mosolyszirmokat hullatva

intek búcsút, találjátok meg,

múlatlan szerelmetek titkát!

Gondolatcsillámok után futok

Háromszáz négyzetméter
por-piszokban állva,
fontoskodó szavak izgatva
robbannak szívemből kezembe.
Hogy lesz így meg a munka?
Lelkem ég, agyam is félreállva
élvezi, féktelen tombolását.
Kire süssem Napomat?
Messze jársz, még két nap
várakozás.Ha most elégnék,
szivárvány lennék egeden. 
Háromszáz négyzetméteren,
porcicák elől futok, ragyogón
fénylő gondolatcsillámok után.

Vágy parazsán táncolva

Hunyt szemű kedvesét

rutinját feledve csókolja,

időtlen titkokat remélve

omlik a gyönyör ölébe.

Vágy parazsán táncolva,

sóvár ízeik összeérnek,

Suta ölelések sóhajában 

végre egymásra találnak.

Soha nem adtak ennyit,

soha nem kaptak ennyit.

Mintha az időtlen gyönyör,

múlatlan titkában időznének.

Szívük egy imában dobban.

Egymás valóságában ragyognak.

Az üresség térölében ring a fény,

szivárványlótuszának gyémánthegyén.

 

Haiku

A bizonyosság 

hegyén táncolok. Titkát

vesztő üresség.

Higgy, bízz, imádkozz!

Ki lelke üdvét megtalálta, könnyen

 mondja, higgy, bízz, imádkozz,

s a Szentek majd megsegítenek!

Arról kevesen mesélnek, mint

jártak menny és pokol között,

gyanútlan gyönyörben, s kínban

 fuldokolva, jobbulásukért jajongva.

Arról kevesen vallanak, mily bűnbe,

mocsokba süllyedve, mint eszméltek

a bennük élő gonoszra, s az iszonyról,

mi undorral űzte őket, szentek nyugalmához.

Arra kevesen mernek emlékezni,

hogy hulltak mennyei szférákból

a nemtudás átkával, alanti világokba?

Te, ki most a poklot járod, s a halált

vágyod, tudom mit érzel!

S ti, gyanútlan büszke istenek, kik

hetykén mondjátok a fuldoklónak,

tudsz úszni, csak higgy és bízz,

gyorsan feledtetek!

Az ember, ha akar is, csak pokoli

s isteni énjétől józan távolságra

válhat emberré, s kezdhet hinni,

tenni saját megváltásáért.

Vénen is gyermek

Csak mi ketten tudjuk,

mi lehetett volna, ha az 

a volna, nem lett volna!

Tudod koravénen születtem,

talán ezért nem értem,

vénen is gyermeki szíved

könnyelmű léhaságát.

Cseréljük vissza kincseink!

Valami belőlem, ott maradt nálad.

Nélkülem nem érzi jól magát.

Olykor felsír öleljem át, vagy vegyem vissza!

Sajgó szívem vádlón számon kéri,

mért szakítottam ketté?

Fájdalmát feledve, csak a szépre emlékszik,

s titkos ütemben juttatja eszembe,

milyen jó, ha egész szívvel szeretek.

Én tudom mit hagytál nálam.

Cseréljük vissza kincseink, hátha

lesz, kit nem fájdítanak!