Sétálj át hidunkon

Ma bárkivel is légy,
 találj meg benne engem is!

Ma bármit is kapsz, tudd

én is adtam volna!

Ma bárhogy élvezel,

nekem is köszönheted.

Ha mégis magányosnak

éreznéd magad, csak

sétálj át szivárványhidunkon,

nálam megtalál a béke.

Adni akartam

 adni akartam

   mindenem

   el is vetted 

   mindenem

   irigyen itt hagytál

    hideg ráz

   mint egy gyermek

   nem értem

  hogy mehettél el 

   nélkülem

 ebbe a nyárba

    beleőszülök

   mit teszel velem

Szavakba zárt szerelmek

Szavakba zárt szerelmek,

gyönyörű gondolatokban

fogant mennyei ideák.

Mennyi, mennyi sóvárgás...

mennyi, mennyi ígéret...

mennyi, mennyi önámítás...

mennyi, mennyi tűnő álom...

Szavakba zárt szerelmek.

Szív, öl nem marad sajdulatlan.

Gyönyörű szavak simulnak

egymáshoz, mennyei nászban

s hamvadnak örök csalódásba.

Haiku- Kosárrá gyötörve

zöld fűz vesszői

kosárrá gyötörve is

lágyságuk sírják

Hogy mehettél el?

Elmentél, tán jobban,

mint ahogy jöttél.

Mozdulni sem tudok.

Mit tettél velem?

Hogy mehettél el?

Mozdulni sem tudok.

Mintha csak vízért

léptél volna s mindjárt

jönnél, ide mellém.

Arcod nyakamhoz simítod,

mindenemmel átölellek,

ringatlak míg tenyered

lassan mozdulva elindul

derekamról, arcomon

megpihen, számat babrálva

suttogod, igen jó volt megint.

Nem vallunk semmit,

ma a testünk vallott.

Mozdulni sem tudok.

Nem értem mért nem vagy

ott, hol oly jó neked?

Kiknek szerelmet vallasz

s igaz szerelemmel szeretünk,

hogy mehetsz el tőlük?

Fényesen

 Éjnek meghasadt szíve,

végre magához ölelhette

hajnali kedvesét. Szerelmük

fényesen ragyogott

egész nap az égen.

Fekete könnyek

Riadtan ébredek,

valaki van mellettem!

Karjában tart, szinte ringat,

Feketének érzem ,de nem

félek, különös érzés...

mintha régóta ismerném.

Felnézek... engem néz.

Szemében sötét fájdalom.

Arcán fekete könnyek.

Tudom, érzem, fájom,

ő a én magányom.

Szíve megszakad, tudja

jól, lassan elfoszlik, hisz

látja óvatosan közeleg a

reszkető szerelem.

Megértem őt, hisz hűséges

társam volt sokáig.

Utoljára még, hozzábújva

súgva kérem, ne haragudjon,

ha most örökre elhagynám.

Balogh András festménye

Vet-e hullámot?

          

Ez a sok gyönyörű gondolat,

  vet-e hullámot a térben?

 Némelyikkel szívesen

   visszamennék a

    semmi csodájába.

Velem, vagy mással

Ha velem, vagy mással,

mindegy, csak örülj Édes!

Szívemben szíved, engem

is éltet, vagy halálra ítél. 

Nem vagy hétköznapi

Nem vagy hétköznapi.

Nőd sem átlagos.

Száz csatát vívtunk.

Győzelmi zászlónk

Meru hegy tetején,

rég szilajul lobog.

Szívemben őrzöm

szabadságod tüzét.

Lelkedben izzod,

énem éteri gyönyörét.

Jó kívánság

     

   A végtelen muzsikál

       szívedben.

      Örök dallama légy

      a mindenség lágy ölének!

Nem félek

nem félek mutatni

  arcomat

nem félek mutatni

  életem

nem félek mutatni

    lelkemet

nagyon félek mutatni

     szeretlek

Gyanútlan ábrándoztam

         

Gyanútlan ábrándoztam

  rólad s ölednek igazsága,

     soha meg nem élt gyönyörként,

 szívembe robbant.

Nincs lehetetlen

Gyönyörű mosollyal fedett,

iszony, büszke fájdalom.

Meg nem élt gyengédsége,

sóvár vágyat ébreszt.

Elmerülni benne, élvezni

dimenziók gyönyörét.

De jaj, a vonzó mosoly,

őszinte fájdalma elzár

tőlünk, gyógyítani lehetetlen?

Az isteni nemtudás fátyla

gyanútlan, szürke ködként

őrzi oktalan fájdalmad.

Tépném szét agyamat,

szívemet, életem csak, hogy

ezt az egy fátylat, hullani lássam,

gyönyörű mosolyodról.

Tér ragyogó gyémántja,

győzelmi zászlód bontani, de

szeretném látni, tapsolni!

Kedvedért lustaságom, félelmem,

fájdalmam, buta büszkeségem

félretéve, szaggatom saját

fátylaim, csak hogy mutassam,

nincs lehetetlen!

Majd ha előttem jársz, a szűkülő

idő távolságát legyőzve, neked

kell mutatni, nincs lehetetlen!

Haiku-Kék lepke

Minap az a kék

lepke, én voltam. Szemed

fényét csodáltam.

Az első randevú

Az első randevú, oly

bájos, szívszorító élmény.

Csupa remény,

csupa rettegés.

Hihetetlen szenvedély,

vágy, epekedés.

Az első randevú, csupa titok,

csupa rejtély.

Érett buja kéj, suta ölelés.

Dadogó ajkak, szokatlan ízek.

Az első randevú a kudarc maga.

Telhetetlen kielégülés, a vágy csak nő.
Kell... kell még egy randevú!

 

2001. 09. 11.

Amerikát megtámadták!

A hír körbelengte világunkat.

Sok ember szívverése a rettenettől

döbbenten megállt, másoké

izzó örömtől repesett.

Egy világidill dőlt most romba.

A világnak egyetlen biztos pontja sincs!

Őrült démonok támadnak,

rablott gépekkel, öngyilkos

merénylőkkel civilekre.

New York lángol s világégést

érzünk sikoltó sejtjeinkben.

Ha már Amerika is ég, az

egy világ biztos vége.

New York s a fél világ,

rémálomban imbolyog.

Milliárdos szívek riadtan sikoltanak s

dőlnek gőgös felhőkarcolók.

A terror pokoli hulláma,

Európán át Japánig száll.

Így ért véget a XX. század s lett

az új évezred, démoni beköszöntője.

Arctalanná válva

Vágyak csapdájában,

félelmek páncéljában,

homályos célok fátyolával,

arctalanul élek.

Létem értelmét nem keresve,

tévelyegve, arctalanná

válva, tükörbe nézek.

Valaki néz engem!

Zavarba ejtve félek, félek.

Becsukom a szemem,

arctalanná válva, homályos

álmok fátyolával, tévelyegve,

körbe, körbe járok.

Tükörbe többé sose nézve,

arctalanná válva félek, félek.

Áldott állapot

Szabad emberi testben,

áldott állapotban, az

áldás szikráját hordom.

Önnön határtalanságom

gyöngyházfénye egyre nő.

Áldott állapotban vagyok.

Abortusz

Sikoly siklik végig hátamon.

Lábaim cövekbe verik.

Mozdulni sem merek.

Érzem végem van.

Megint bántanak!

Rám talált a kín, szaggatja

húsomat, szenvedek megint.

Sikoly siklik végig hátamon,

görcsbe rántja lábamat.

Mozdulni sem tudok.

Vesztettem megint.

Csak a sikoly siklik hátamon.

Fény vagy

Fény vagy

mint a Nap.

Változékony változatlan,

mint a Hold.

Égnek szikrázó csillaga.

Elgondolója, tapasztalója

önmagadnak.

Önnönfényű naphold

mosolyú.

Éjdémon

Éjdémon hasította világod,

nem fogad be.

Kővé vált életed zárványa lettem,

nem fogadsz el.

Sziklaszilárd hittel kínzol,

nem fogadsz be.

Jégszilánkos életed magadnak őrzöd,

nem fogadsz el.

Hideg szád vonalán siklik a magány,

nem fogadsz be.

Mi végre?

Meddig még?

Hogy bírod?

Mint a víz körül ölellek.

Mint a szél körbe lenglek.

Mint a Hold mosolygok.

Mint a föld befogadlak.

Mint a mennyet imádlak.

Mi végre?

Meddig még?

Hogy bírom?

Ki tudja?

De az idea szép.

Felhők közé

Felhők közé csábítottad gyanútlan énemet.

Nézd, hidd! Távol vagyunk mindentől.

Hihessem van egy közös világunk.

Mégis, mért vagyok oly mélabús?

Égig érő lajtorjádnak kevés a foka.

Hiába meresztem szemeim, nem látok

itt mást, csak bárányfelhőket.

A Nap messze van nagyon, és az űr,

kegyetlen, sötét lyuk mögötte.

Nézd az alanti világot!

Távolról milyen szép, milyen ártatlan!

Felhőkön lógatjuk lábunkat,

bámuljuk a messzi táguló űrt,

csodáljuk az alanti világ, gyanútlan békéjét.

Vállunk összeér, szemünk elájul bódultan.

Álmodjuk, hogy van egy közös világunk.

Ajkad vonalán rebbenő csendből sóhajtjuk,

soha meg nem élt álmunkat.

Mégis, mért zizzen lelkünk riadtan?

Aranyezüst házam

Lelkem aranyló húrjait,

mantrák zengetik mesterin.

Oly mennyei muzsika kél

sejtjeimben, melytől szívem

ezüstaranylón felrepes.

Végre, végre a süket csöndből

felszállnak a ragyogó hangok,

mit eonok óta kergetek,

boldogan és kínban szüntelen.

Aranyezüst házamat belengik

a drága mantrák s lelkem

húrjait zengetik, a

mindenségnek tiszta hangjai.

Törhetetlen csendünk

Törhetetlen csendünkben,

könnyeimben fuldoklok.

A vágy agyon fojtogat,

el nem tudlak feledni.

Buta, gyáva, büszkék.

De sajnálom magunkat!

Mért hagytál bennünket?

Csendünk törhetetlen?

Könnyeimben fuldoklok.

Haiku

Mézédes a nőd.

Az idő megérlelte

benned, csak neked.

Egyformán égetnek

Szívemből a sóhajok

az égig szállnak.

Testemből a kínok

mélybe rántnak.

Menny és pokol között

járok szüntelen.

Kínok és az örömök

egyformán égetnek.

Eltitkolva fogantam

Ijedt buta szűzben,

szégyenben fogantam.

Eltitkolva zokogtam,

éhen, satnya magzat.

Léha anyán apámnak,

könnyű prédát dobott.

Elveszett bizalmam

apámban, anyámban,

istenben, magamban.

Megtagadtam mind.

Rideg tartásban

koravénné lettem.

Vénen is hiányzik

fészeknek melege.

Soha nem mondhattam,

édesanyám, édesapám.

Tündérvarázslat

Tünde pihen virág szirmán.
Szivárványfény ragyogja körbe.
Elbűvölve nézem különös álmát.
Rám nyitja csillagszemét, huncut
mosollyal int, hajoljak közelébb.
Ó!
Szemében ezer világ ragyog.
Éteri pillantással csillagport
sóhajt felém, tündérvarázslat.
Érezhetem mily sok szeretettel
figyel, mily bölcsen ért engem
s szeretné, hogy boldog legyek.
Tündérvarázslat!
Elillant , de melegét nálam hagyta
s tán tényleg jobb emberré lettem.

Halkuló alkony

Fátylait igazgatja már, a halkuló alkony.

Egyenként szétteríti hegyekre, völgyekre.

Végül a legszebbet a vörösen izzó Napra.

Álomra hajtja fejét s álmosan hallgatja,

elnyugvó világa, egyre halkuló neszeit.

Súgni

Szemedből a könnyek

itt peregnek arcomon.

Tenyerembe felfogom,

szívem melegében, elillan

mind a semmibe.

Szeretnék egy szót a

szádba súgni, szeretlek. 

Mit véthettem?

Nehéz szívvel ülök

megint egyedül...

Hiába minden álom,

hogy egyetlen legyek.

Nem ámíthatom tovább

magam, hisz időm kevés.

Mit véthettem sorsom

kerekén e cudar magányért,

tudni sem merném.

Csak a vágy hajtott,

esztelen reményekbe.

Múltam terhe nehezen

foszlik, be kell látnom,

vagy be kell érjem?

Adjam fel ideáim, vagy

fogadjam el, mit épp

a vak sorsom kínál?

Az ideáim oly szépek,

tiszták, vonzóak, nem

engedik a megalkuvást.

Tiszta magány

valami ólomnehézül a mellemen

agyam egyetlen szót csikorog

világom szürke ködbe sikolt

elvesztettem még magamat is

a tiszta magány döbbenete

mi jöhetne még ez után

valami ólomnehéz ül a mellemen

Haiku- Villanófény

Hideg...sötét...űr

villanófény robban...kész

az univerzum.

Buta sebek

Amikor én fájok, te mindig messze lépsz.

Csendes távolságod, mint a tőr szívemben.

Még mélyebbre szúrom,te buta te,megint reméltél?

Két agyongyötört lélek várt itt egymástól csodát,

Csak annyit mondtál, van valami köztünk.

Az ám, a fájdalom!

Régi-régi buta sebek.

Heges lelkünk reszketve féli, merni kéne szeretni.

De a még több fájdalomtól való félelem, nagy úr.

Ha én fájok, te messze szférákba bújsz rutinnal.

Csodáltatod, szeretteted magad, bűvös-bájos

mennyei szeretőkkel.

Ha én fájok, már látom,

segíteni rajtunk képtelenség, éteri mosolyú fájdalmaddal.

Menj hát vigyázz sebeidre, ha én sem tudtam gyógyítani!

Én is vigyázok a magaméra, ahogy réges-rég megszoktam.

Szemeim lecsukom,

világom kizárom,

és álmodok magamnak, szivárványos csodákat.

Gondoltad-e?

Gondoltad-e, hogy

tudok gyógyítani?

Gyere mesélj, mi fáj?

Tudok szutyok kékből,

ragyogó űr bársonyát.

Ködös sárgából,

Nap igaz aranyát.

Foltos pirosból,

izzó hajnal vörösét.

Hamis fűzöldből,

tenger smaragdját.

Füstös, fáradt lilából,

igaz indigó ibolyát.

Haló  szürkéből,

áttetsző éteri tisztát.

Elfeledett glóriádat,

arannyal újra rajzolom.

Ó, kincsként ragyog!

Lehozom neked az

univerzum erejét, örömét.

Megfürdetlek benne s

ujjá születve rohanhatsz,

álmaid bátran megélni.

Gyönyörvirág

Aj, itt setten a vágy köröttem.

Sóhajtva bújik köntösöm alá.

Szétnyíló ajkaim közé feszül.

 Izeg-mozog, fészkelődik ölemben.

Léha vágyaknak nem könnyen

engedek, de tudja jól, elég ha

számba súgja csókod ízét...

öled sóvár tüzét agyamba idézi.

Aj, gyere te, hisz érzem szívemből

fogantál, kedvesem gyönyörvirága.

Vízen sétálok

Vízen sétálok,

velem jönnek a parti fák,

velük az édes kis madárkák.

Felhőkön lépek,

fényben fürdök.

Velem a fák, a madárkák.

Különös lebegés,

sehol egy lélek,

és vízen járok, bárányfelhőkön?

Jaj, elsüllyedek

az álomfolyóba!

Csak a fákkal, a madárkákkal.

Sehol egy lélek.

Haiku- Évszakok

Míg elmeséli

nyár az ősznek, hogy is volt,

beköszönt a tél.

Te hoztad a szép szavakat

Te hoztad a szép szavakat s

s fogod adni kéretlen, mikor

látni vélsz egy ívet húzó dallamot,

mikor hallani vélsz egy elomló illatot.

Próbáltam együtt mozdulni,

fantáziavilágod messzi sóhajaival.

Tüzedet régről ismerem, de most

nem fogtam szikrát, hogy tűzorkán

lehessek festett egeden s átírjam

életünk vonalát kedves.

Ha szeretsz, ha nem,

ha szeretlek, ha nem,

lelkemben szól egy dal.

Te ott táncolsz, mint réges-rég,

mikor tőlünk lopták a tüzet az Istenek.

Szívem meghajolt előtted

Szívem meghajolt előtted.

Nyitott tenyeredben dobog.

Pillantásod ívén ragyog.

Karom melegével óvón ölel.

Sóvár öledben gyönyörködik.

Feledtet múltat s jövendőt.

A most féktelen szabadsága.

Dimenziója az örök igaznak.

Szívem meghajolt előtted. 

 

Pimasz

Az idő nyelvét öltve

rám vigyorog s tova

rohan röhögve.

A pillanat fanyar íze

szemem alá dermed.

Könnyen vigyorog a pimasz.

Rajta időnek nyoma sincs.

Deres ágy

Csókodnak keserű

árnyéka szíven rúg.

Távol jársz te már s

hangod is hamis lett.

Mégis mi tart itt,

deres ágyunkban?

Menj!

Vidd magaddal,

csókodnak keserű árnyát is!

Magból

...magból virág lesz
   virágból gyümölcs
   gyümölcsöt megesszük
   magját kiköpjük 
   magból virág lesz...

Biztos az ébredés

Nyugodtan menj aludni,
nyugodtan fogsz aludni.
Nyugodtan élj,
nyugodtan halj!
Biztos az ébredés,
gyakoroltad eleget.

Félelembe veszve

Félelembe veszve,

könnyek tengerében,

sikoltva kéred, vegyenek észre.

Hihesd, hogy élsz.

Könnyek fátylán át, léted

homályában a fájdalom sikolyát

nem hallja senki.

Úgy érzed, már meghaltál.

Félni sem tudsz, szíved kővé vált.

Életre, halálra érzéketlenné válva,

nem hallod a halk sikolyt,

mely a mélyből visszhangzik.

Tudatod legmélyén, ha még

érzékelni tudnál, önmagadba

nézve, átölelne a fény.

Ringatna, ringatna a létben a fényben.

Angyalom

Várni Magát olyan,

mint csodát remélni.

Hallgatni Magát olyan,

mint erdőben sétálni.

Ölelni Magát olyan,

mint vízbe merülni.

Szeretni Magát olyan,

mint levegőt venni.

Élni Magával olyan,

mint csodát megélni?

Ezeréj

Milyen lehet veled

a tánc Édes?

Hogy ölelnéd derekam,

hogy vezetnél?

Hogy simulnék hozzád?

tenyerünk melege

meddig szaladna?

Húznál-e magadhoz?

Bújnék-e nyakadhoz?

Hagynám-e tenyered

mellemre simulni?

Vinnél-e magadhoz,

messze el a báltól?

Vetnéd le ruhámat,

emelnél ágyadra,

innád a számat, mint

egyetlen forrásod.

Ölelnéd derekam,

húznál magadba,

vesznél el ölemben.

Tudnánk-e hinni, a mi

zenénk örökké szól,

s ez az a dal, mi

véget sosem ér?

Boom...boom

Üres az ágy, gyűrött a lepedő.

Kávéscsészéd, csipkeharisnyám

szanaszét.

Az ám!

A harisnyám, ha mesélni tudna!

Boom... boom...

A zene még szól, mire utóbb még

táncoltunk, mielőtt irigyen

elengedtük egymást.

Idegenekkel csetelek, jaj!

Írod hazaértél, hallgatom

kedvenc zenéd.

Boom...boom...

Olvasom kedves soraid,

ne lássa senki, úgy szeress!

Nem látja senki úgy sírok.

Végrendelet

       Tűz porlasszon!

        Szél és víz vigyen nyomtalan!

         Névtelen jöttem,

         jeltelen menjek!

           Csak semmi hűhó,

            mindjárt itt vagyok újból!

Sohasem sóhajok

Már soha nem látom,

  soha nem hallom,

  soha nem érzem,

már soha nem érzed,

hogy még mindig vágyom rád.

Sohasem sóhajok el nem érnek.

soha, soha vágyaim, meg nem

  hatnak már.

.

Kéjvillámod hegyén

Holnap megadom magamat.

Fantáziavilágod leszek.

Érezheted szeretve vagy.

Leszoríthatod derekam,

szétfeszítheted combomat,

belém fúrhatod kéjvágyad.

Nyílásaimban elveszhetsz,

elsuttoghatod perverzióidat.

Odaadó rabszolganőd leszek.

Mikor nektáradat vesztetted,

cserébe nem kérek mást,

hihessem, Istennőd vagyok.

Minden vágyad beteljesítő,

kéjvillámod hegyén táncoló,

szivárványfényed leszek.

Szelíden

Oly békésen múlatom a délutánt,

verseket írogatva, hogy mellettem

a Halálom is elbóbiskolt szelíden.

Elvagyunk csendesen, kettecskén,

Buddhákat dicsőítve s más egyebekről

mesélve, elunt a végzetem s tán

mennyekről álmodik ő is szelíden.