Haiku

Arcom besimul 

tenyeredbe...életem

mér nem fér bele.

Pörög a tankerék

Eonok óta fut a létkerék,

azóta pörög a tankerék.

Vaskorban, vasszekereken

csattogva a technokrata ész,

vesztébe rohan esztelen.

Kőkés vagy lézer, mid a húst vágja.

Szenvedés volt.

Szenvedés van.

Szenvedés lesz.

Csattog a létkerék,

hajtja a szenvedés.

Pörög a tankerék,

mutatja van menedék.

Félelembe veszve

Félelembe veszve,

könnyek tengerében,

sikoltva kéred,

vegyenek észre.

Hihesd, hogy élsz.

Könnyek fátylával,

léted homályában

a fájdalom sikolyát,

nem hallja senki.

Úgy érzed meghaltál.

Félni sem tudsz,

szíved kővé vált.

Életre, halálra

érzéketlenné válva,

nem hallod a halk

sóhajt , mely

szívedből visszhangzik.

Tudatod legmélyén,

ha még érzékelni

tudnál, önmagadba

nézve, átölelne a fény

s ringatva ringatna,

létben, nem létben,
örökkön örökké.

Elunt a végzetem

Oly békésen múlatom a délutánt,

verseket írogatva, mellettem

a halálom is elbóbiskolt szelíden.

El vagyunk csendesen, kettecskén,

Buddhákat dicsőítve s más

egyebekről mesélve.

Elunt a végzetem s tán a mennyekről

álmodik ő is szelíden.

Tündér lettem én is

Egy tündér lehunyta égi

szemeit s álmodott nekem,

egy mennyei világot.

Fátylak nélküli szemem

láthatta a mindenség

gyönyörteli táncát.

Fürödni átadta nékem.

Csillagporral ékített

 szivárványt lebbentve körém,

égi bálba vezetett.

Tündér lettem én is.

Körülöttem éteri harmóniákat 
zengve, mennyei lények

szikrázó mosollyal,

libbentek-lebbentek

dimenziókon át.

Csillagokon lépkedve,

sóhajukkal világokat

álmodtak át kedvükre.

Nektárízű csendekből,

mennyei harangok bongtak,

egyetlen pillantásukra.

Gondoltam végre én is

egy nagyot s bátran

belesúgtam, minden lény

szívébe  jóságnak melegét.

Aj! De kár, hogy álom volt csupán!

A haldokló

A haldokló velem

maradna még,

de már nem lehet.

Én vele mennék,

de még nem lehet.

Nyüszítő kínnal,

oszló testtel,

megbomló, szűkölő

elmével szorítja

kezemet, egyre

reménytelenebbül.

Tudja, hogy tudom.

Tudom, hogy tudja.

Szótalan kínnal

küszködünk hetekig.

Érzékelhetetlen

szenvedés, amit átél

a távozni nem tudó.

Segíteni nem lehet,

csak remélni, hogy

végre megteszi.

A hűlő test mellett

ülni, ismeretlen béke.

Megnyugszunk mindketten

a síri csendben.

Ha még nem bízott benned haldokló,

ha még nem bíztál halálában,

nem tudhatod, mi a bizalom,

életben, halálban, a másik világban.

Tűzorkán lesz hamarost

Oly hideg lett hirtelen!  Hat ruhában járkálva is vacogva reszketek. Dermeszt, deréktájon szaggat legjobban. Hej! Rakok én oly tüzet, füstje az égig száll, s lesz itt oly szív meleg, gúnyát hányunk hirtelen. Egy szál gyertyám nézem konokan s nagy tüzek lobognak szememben. E gyenge lángból tűzorkán lesz hamarost. Tán benne porlok én is, fel az égig s a füst mi utóbb szállong, legyen nektárízű, mennyszagú, szivárványfényű!

Bocsáss meg!

Bocsásd meg földi anyádnak,

hogy az élettel a halált is megadtam,

hogy az örömöt tetéztem, őrült félelemmel

s a jót, szörnyű kínokkal töröltem.

Nem tudtam mást, buta énemmel.

Adnék már kincseket, de nem kérsz rég.

Elrontottam hitedet, rossz hitemmel.

Jaj!

Nem tehettem többet, jobbat, szebbet,

fájdalomból lettem én is.

Forró könnyeim mossák le sebeid,

gyógyuló szívem, minden öröme éltessen!

Leszek még szivárványos anyád,

adok neked szikrázó örömöt,

együttérző szemeket, igaz hitet,

örök tudomását, nagyszerű énednek!

A mindenséget átadom fürödni benne,

most aztán kérlek, hagyd abba a sírást!

A könny eltakar mindent.

Tudd, hogy jó vagy, jókor

 a legjobb formában!

Kérlek, örülj hát végre!

Buddha minden szívbe belesúgta,

szivárványos tudomását 
a nagy igazságnak rólunk.

Szivárványban fürösztlek

Szivárványban fürösztlek,

színekkel mesélek  igaz énedről.

Tiszta hangokkal vezetlek,

tudom volt részed benne,

csak elfeledted a sok léhaságban.

Most tapasztalhatod, élheted,

tisztán ragyogó örök célodat.

Könnyezem, oly felhőtlen lehetne

utad, ha meghallgatnád azt

az igaz hangot szívedben.

Jé, hogy lett nővé?

Egy kis hang sír odabenn.

Jé, egy kislány!
Hogy lett ez nővé?

Haiku-Csak neked

Mézédes a nőd.

Az idő megérlelte 

benned, csak neked.

Lelkemben rianás

Lelkem rianása lettél.

Sóvár férfi szívek, izzó

vágyaikkal elragadnak tőled.

Csípőmre, homlokomra

idegen érintések tapadnak.

Tágra nyílt szerelemmel

engedlek feledni, de csak

annyira az új ölelésekben,

ne feledjem tenyered melegét.

Ó jaj, hogy engedhetjük!

Mások ringnak szerelmünk

soha meg nem élt melegében.

Fénylő emléked, mint pajzs
 borul, lelkem rianása fölé.

Értetlen pucéran

Értetlen pucéran kérdem,

én mért nem ájultam el

tőled, mint a többiek?

Sebzett, büszke, irigy

szívem mért nem tudod

hajlítani, ájultan öledbe

hullva, mint a többieket?

Meztelen igazságtükröm

mond, mit vétkeztünk

hajdanán, hogy még mindig

nem merlek önfeledten
 szeretni, mint a többiek?

Talmi vágyakat kergetve,

hagyod elveszni a szerelmet

úgy, mint egykoron.
Meztelen szívem fájdalmával,

igazságtükrömbe félve nézek.

 

                                                          

Haiku - Múltam s jövőm

Múltam s jövőm
benned összeért, többé
nem kell remélnem.

Hajnaltól hajnalig

"Szép mindenséget Neked,
hajnaltól hajnalig s közte
szeretnék ott lenni, mint
egykor, halálos szerelemben".
Döbben a szív az ész, vannak
még Lovagok, kik Úrnőjükért
élnének, halnának, álmát
vigyáznák, nappalát ringatnák.
Köszönöm élet, te nagy
kegyetlen, huncut rendező!
Tolvaj múltam kilopta
szívemből a reményt s
ím a pazar álmok, egyre
csak kínálják a végtelen
mindenséget, hajnaltól hajnalig...

Húrok pengetik

Arcom tükrére hajolok,

magamba nézek, rejtett

világom gyönyörű, vad

ízeiben, szikrázó húrok

pengetik, soha meg nem
élt szerelmek ígéretét.

Szemedből szemembe

Csendből kélt a vágy,

magányom csendjéből.

Halkan súgja szívembe

fájdalmát, könnyem úgy

csordul, nem törli senki.

Sors szövétnekébe hullva,

gyöngyként szerteszét 

hintik tiszta vágyamat.

Gurulnak, pörögnek, míg

nem szívedben landolnak,

s visszavágynak szemedből

szemembe ragyogni.

Mennyei muzsika

Lelkem aranyló húrjait,

mantrák zengetik mesterin.

Oly mennyei muzsika kél

sejtjeimben, melytől szívem

ezüstaranylón felrepes.

Végre, végre a süket csendből

felszállnak a ragyogó hangok,

mit eonok óta kergetek,

boldogan és kínban szüntelen!

Aranyezüst házamat belengik

a drága mantrák s lelkem

húrjait a mindenségnek
 tiszta hangjai zengetik.

Kérlek, ne hozz virágot

Kérlek, ne hozz nekem virágot!

Olyan az, mint halott, tizenéves

leánykák, kik nyitott koporsóban

fekszenek,menyasszonyi ruhában,

soha meg nem élt szerelemmel.

Kérlek, ne hozz nekem virágot!

Lila, lyukas, svájci tehenek

csokiját, nagyon szeretem.

Eszembe jutnak

Eszembe jutnak Drágám,

régi szép idők...

Bármerre jártál, eléd

jöttem s szememből

könnyek hulltak
gyöngyként eléd... Legyen

minden percünk, tündöklő

érdem, mely örök időkre

beragyogja múltunk

s jövőnk, gyönyörű jelenét!

Fekete ünnep

A múlt sötét démona,

örömtáncot jár a hátamon.

Behajtja minden bűnös

szövetségünk, fájdalmas jussát.

Harap, mar, s közben röhög.

Jajongva szenvedem a

kínnak fekete ünnepét.

Sodor a lét

Sodor a lét, terel szüntelen. E sorsot, úgy unom már! Vakmerően vágyom a tudatosság kalandját. Mindent elhagyok, mit eddig ismertem s izzó kíváncsisággal beleborzongok, tudatom féktelen terébe. Az egyre foszló én bizonyosságában, felragyog az igazság s terel szüntelen, merre vakmerően vágyom rég.

Pityergő ég alatt

Pittyenő-pöttyenő esőben,

smaragd békák párjukat

csalják, szerelemre éhesen.

Pittyenő-pöttyenő ég alatt,

sok kis béka remegve

brekegnek,szerelemtől ájultan.

Pityergő ég alatt,

mindjárt bőgök én is!

Hol az kit szeretni vágyom?

Pityergünk,brekegünk,bőgünk.

Az égnek,  könnye csordul,

a röhögéstől.

Röhögve zsebrevág

A Halál rám meredve

vakargatja rőt szakállát.

Szívem ritmusából rettenve

kiesett s össze-vissza kalimpál.

Nyugodj már meg, te kerge szerv!

Ha nagyon kalimpálsz, kiesek

életemből s a Halál, égre meredt

szakállal, röhögve zsebre vág.

Foszló testek nyálas sarában

Foszló testek, nyálas sarában,

elveszett hittel, mocsokban hemperegsz.

Könnyek mocsarában, gennyes sebekből,

ordító véred, feketén ömlik.

Foszló testek, nyálas sarában,gőzölgő

kínok, bűzös párájában, fagyott

szíved mélyén, lassan kél a vágy.

Jajongó kínnal, megszülöd célodat,

hogy tudnál e fertőből, eltűnni gyorsan?

A vágy szele feltámad,

tüzes tetterőd élteti.

Foszló testek, nyálas sarából,
csúszkálva, fetrengve, vérző sebekkel,

tiszta vágyad, minden hitével,

kaparsz a kíntalan biztonság felé.

Biztos tudatod bizonyossága, hogy

soha többé, el nem veszhetsz,

foszló testek nyálas sarában.

Oh, de kár

Sóvár szívem célt tévesztett.

Hamis vágyad nem ért célba.

Kifosztott lehetőségünkben,

őszintétlen szerettünk.

Hamis gyöngyeink, talmi

fényétől, keserű a szánk.

Tétova játék volt csupán.

De sajnálom, oh de kár!

Szomorú vagyok Drágám

Szomorú vagyok Drágám,

hogy újból és újból elátkozod

órád, mikor rám találtál.

Kegyetlenül fröcsögve vádolsz

gyűlölettel s együttérző könnyem,

soha meg nem látod.

Tudom én mi a baj, eddig

mindig csak rád figyeltem,

mint jó anyád sohasem.

Fontos lettem magamnak,

csodát látok magamban

s oly jól elvagyok, hogy rád

figyelni most, nem tudok.

Ha ily rossz ez neked, menj

s örvendeztesd magad

 más szemekkel s fülekkel.

Én elengedlek s legyen veled,

együttérző könnyem!

Nem szeretsz

Szorít egy érzés, szádat

keresem, sírva bele súgom,

kínját a bizonyosságnak,

nem szeretsz Kedves.

Hogy is vagyunk?

De jó lenne tudni,

hogy

is vagy te velem?

Reggel, még ki sem nyitva

szemed, kérded-e,
miért nem vagyok melletted?

Mikor kávédat öntöd,

 eszedbe jut-e, én tejjel?

Unottan visszaköszönve,

vágyod-e csókomat?

Piros lámpáknál lányokat

lesve,  eszedbe jutnak-e

már fáradó vonalaim?
Kertedben álmodozva

üzensz-e, azzal a szellővel?

Mikor tudod, mással vagyok,

ordítod-e, ne tedd kérlek!
Őszülő hajadat számlálva,

kérded-e, ugye kellek még?

Ha jő az alkony s moccan

a vágy, hívsz-e sóváran?

Halálra gondolva,

 eszedbe jut, hogy félem-e?

Más szférákban járva,

vágyod-e nekem mesélni?

Feküdnél-e hideg ágyamba,

rohannál-e ölelni nem hagyva

ordító, sötét magányban?

Egyedül fájva, vágynád-e,

hogy szívedbe súgjam...azt?

Ha mernél szeretni, nekem

vágynád-e ...azt súgni?

De jó is lenne tudni,

hogy

is vagy te énvelem?

Kínban fuldokolva

Olcsón beszerzett, rongy kis

örömeid közt egyre csak

félsz, fájsz és keseregsz.

Jajongva várod megmentőd,

s olykor meghemperegsz

olcsó örömökben fekélyes,

sóvár lelked nyugtatva.
Ragyás kis életed nem jó semmire,

jajongásod elcsúfítja mindened.

Más csúnya emberekkel

vigasztalod magad szüntelen

jajongva, kínban fuldokolva.

Átölel a tér

Átölel a tér s benne

minden lény.

Izzik az azonosság.

Egyként fénylik minden

 a végtelen térben.

Ahol az álmok véget érnek,

végtelen lesz a tér s

egyként fénylik minden lény.

Átölel a tér s benne

minden lény.

Boldogan fürdök a

mindenség lágy ölén.

Én bizony

Vasszekéren merengek.

Erre csattognak a kerekek,

amarra szaladnak a fák...

Én bizony a fákkal suhannék!

Gyönyör virág

Itt setten a vágy köröttem!

Sóhajtva bújik köntösöm alá,

szétnyíló ajkaim közé feszül,

izeg-mozog, ölembe fészkelődik.

Léha vágyaknak nem könnyen

engedek, de tudja jól, elég ha

számba súgja csókod ízét...

Aj, gyere te , hisz érzem szívemből

fogant, kedvesem gyönyör virága!

Nyitott tenyér

Nem zárok ki

senkit és semmit.

Nem tartok meg

senkit és semmit.

Befogadok mindent.

Én vagyok  minden.

Megteltem.

Minden kiáradhat.

Odaadok mindent.

Én vagyok a tér.

Nem tartok meg

senkit és semmit.

Életem nyitott tenyér.

Félálomban

Gondolatok jönnek-mennek,

nézem, mint halakat a vízben.

Kékek, sárgák, vörösek és tarkák.

Szépek, csúnyák, egyre csak úsznak.

Hagyom,  hogy jöjjenek és menjenek,

nem fogom meg őket.

Mélytengeri szörnyek, vagy korallok, mindegy.

Jönnek  és mennek, nem fogom meg őket,

csak nézem.

Lassan megunom s távolabbra,

mélyebbre nézek.

A végtelen óceán, hatalmas csendjében,

felolvad minden.

Súlytalanná válva, dagály és apály fényeit érzem.

Nyújtózik a reggel

Halkan, neszezve foszlik, az éj hodfényes bársonya. Napfényes mosollyal  nyújtózik a reggel. Ragyogó szemét rányitja az égre, szivárványos kacagása  ébredésre késztet.

Hóperencia

Hóperencián innen,

hóperencián túl,

havában hempereg

a tél, élvezi hidegét.

Végre minden vízcsepp

megélheti egyediségét,

csodát láthat magában,

hisz nincs két egyforma,

kerek egy világon.

Szívembe kacsintott

Áttáncolni az örökkévalóság

izzó bizonyosságába, kéz a

kézben, elveszve egymás

szemében, mámoros gyönyörben,

 de jó is lenne, ti gyönyörű férfiak!

Én már nem tudok álmodni,

hinni megváltó szerelemben.

A sok kudarc, végre megtörte
 vak illúzióim tükrét.
 Szilánkokra tört káprázatok 
százezer sebbel, hiába ordítják,
 csak kicsit reméljek még,

tudnak ők még csodát hitetni!

Nem, és nem ámíthat tovább

buta énem, meditációs párnám

soha többé ki nem hűlhet!

Aj !Egy huncut káprázat,

megint szívembe kacsintott...

Semmi peremén

Maradok a semmi peremén,
hol még a szél is azt susogja
tán megszerettél, s egymástól
ragyogja fényét a mi Napunk.
Elnézek a mélybe, a magasba,
a semmi horizontjába kapaszkodva,
most is egyedül, egyet lépek előre.

Árnyéktalan

Oly fényben állunk...
árnyéktalan...
Szívünk tiszta tüzét
égve, lángok
bizonyosságában
elizzott minden

kétely, mely
korlátaim hegyei
voltak, s távol

tartottak szíved
igaz tüzétől.
Oly fényben állunk,
árnyéktalan
valónk, bennünk
ragyogja igazát.

Egy kis dallam

...a magból virág lesz,

   virágból gyümölcs,

   a gyümölcsöt megesszük,

   magját kiköpjük,s

   a magból virág lesz...

Magját ontja

Gyönyörkéj nektárban,
magját ontja világra,
szeretve-szeretetlen,
pazar, esztelen mámorban.

Életem s Halálom

Karnyújtásnyira tőlem,

itt áll a Halálom.

Hűséges társam,

végignéz mindent.

Néma türelme

kételyeket ébreszt,

velem van, mert

szeret, vagy ellenem?

Ha szeret mért visz

el mindig?

Én engedem, hogy

velem legyen,

másként nem lehet.

Egyezséget kötöttünk

mikor születtem.

Már jól ismerjük

egymást, sokszor

megérintett s vitt

a másvilágba biztos

kézzel a következő létbe.

Életem s Halálom,

karnyújtásnyira tőlem,

vezetnek eonok óta.

Kicsit unjuk már egymást,

új szövetségre lépünk.

Egyesítem őket s végre

új mókát lelünk a

végtelen térben.

Álomfolyóban

Álomfolyóban, hordalékok között,

rágott arcú kis hulla lebeg.

Anyja nem keresi.

Apja lakmározik gyenge arcából.

Tizenéves, vörös körmű lányhullán

élvezkedik röhögve.

Anyja cicomázkodik nyugodtan.

Tébolyultan rángatom szoknyáját,

bujtasson el a telhetetlen rém elől,

de kacagva, csak perdül tükre előtt.

Bújnék vissza a hasába, eltol magától,

bújnék gödörbe, sötét verembe,

szűk résekbe, tó mélyére, világ végére.

Álomlábam nem visz semerre,

látnom kell az iszonyt, mit ébren

mindig is sejtettem.

Ordítva ébredek a valóság elől.

Sodor a lét

Sodor a lét, terel szüntelen.

E sorsot, úgy unom már.

Vakmerően vágyom a

tudatosság kalandját.

Mindent elhagyok, mit

eddig ismertem s izzó

kíváncsisággal beleborzongok,

tudatom féktelen terébe.

Az egyre foszló én

bizonyosságában, felragyog

az igazság s terel szüntelen,

merre vakmerően vágyom rég.

Kóbor lelkek tavában

Kóbor lelkek tavában, ködös elmével,rémekkel csatázok szüntelen. Olykor alámerülök bátran s elmerülve a fertőben, onnan riadtan kúszok az ellenkező irányba. Hiába! Sehol sem találom, örökre elveszett kincseim. Kerestem pokoli sötétben, dalolva isteni szférákban. A káprázat, mit biztosnak hittem, csak kóbor lelkek tavának, hamis gyöngyei voltak.

Itt hagytál

                ma adni akartam

                mindenem

               s te tán el is vettél

                 mindenem

                irigyen itt hagytál

               hideg ráz

                mint egy gyermek

                 nem értem

                 hogy mehettél el

                  nélkülem

                   ebbe a nyárba

                   beleőszülök

                     mit teszel velem

                    

           

Igazság gyöngy

Buddha minden tana,

igazság gyöngyként

lábad elé hull.

Borulj le kérlek s vedd

fel, mi öröktől tiéd!

Biztos Menedék, kérlek

hajolj le érte, saját

jobbulásodért!

Meríts a kincsekből

s oszd meg minden

érző lénnyel, végtelen

örömét az igaz tanoknak!

Légy együttérző befogadó,

bátran kiáradó!

Intelligenciád határtalan

fényében fürödhessen,

minden érző lény!

Szeress úgy

Szeress úgy, mint még senkit!

Ölelj úgy, mint még senkit!

Simulj hozzám, tarts szorosan karjaidban.

Lágy, becéző csókokkal nyugtasd arcomat.

Simogasd végig testemet, úgy ahogy erdei

sétáid alatt, szemeddel öleled kedvenc fáidat.

Simogattál már sokat...ne úgy!

Ahogy még senkit.

Hihessem Istennőd vagyok.

Minden hajlatom, egy fejezet életemből,

talán tele fájdalommal, félelemmel...

Érintésed legyen gyógyító, feledtetve

minden bút, mit okoztam magamnak.

A szád a szád édes, úgy kívánom...

Csak lágyan, becézve, gyengéden,

hihessem, így még nem csókoltál!

Ölemhez mint legszebb bimbóhoz közeledj,

mely neked vágyik nektárát ontani!

Szirmait sóhajtón bontogasd, érezzem

élvezed és elveszel az éledő kéj hullámaival

...mit veled soha meg nem éltem még.

Ajkaddal csak akkor érintsd, ha már

feledted saját vágyadat s vágyamat

megélve kívánnál élvezni, ahogy még senkivel!

Feszülő rőd, ha megérint , ne siess,

ha én sietnék, csak úgy, mint mikor

ismeretlen tisztásra bukkansz s meg-meg állva

gyönyörködsz az előtted álló varázslatban.

Szeretném hallani, hogy imádod, élvezed,

kívánod, hogy a végtelen séta velem,

soha véget ne érjen...
Fesztelen vágyad hullámait soha
nem felejtheted, kéjvillámod hegyén táncoló
szivárványfényed leszek s visszavágysz
hozzám, mint egyetlen tiszta földedre!

 

Vackáról felkelt a rém

Vackáról felkelt a rém,

kit agyam legmélyebb

zugába, ezredévekkel

leláncolva hagytam

megrohadva feledni.

Mégis felkelt a rém

s erősebb mint valaha.

Kaján vicsorral üvölti,

hányszor látott születni,

hányszor látott halni.

Egyszer sem látott élni.

Igaz! Rémekkel csatáztam

éjjel és nappal,

élve és halva,

élni egyszer sem hagytak.

Úgy ölel, mint senki más

Mindenembe bújt  a vágy,

úgy ölel, senki más 
nem simult így hozzám.

Mindenével átölel, sajgó

 dallamát dúdolva súgja,

bújj hozzám kedves!
Viszontszeress végre!

Lecsókolja könnyed

Arcodról lecsókolja
könnyed egy álom,
mit szíved őriz
öröktől fogva, csak
légy kicsit csendben.
Hunyd le szép szemed,
figyeld a csendet.
Képzeld el, szívem
ott lüktet szívedben,
azt dobolja, légy
nagyon boldog édes.
Ott van a békéd,
minden szerelmed,
minden álmod
igaz beteljesülése,
öröktől fogva, csak
légy kicsit csendben.

Haiku

selymes ködében

aranyló ruhában...tűnt

bölcs mosollyal

Iszony káprázatok

Sorsomat nem tudva, olykor

feldöbben a valóság árnya.

Időmből kicsúszva, pengék

hasítják álmaim vak hályogát.

Iszony káprázatok izzanak

agyam fetrengő idegdúcaiban.

Világomból kihasítva, jajongva

erjedő emlékeket, öklömnyi

izomcsomókat gúsba rántva,

fröccsenti agyamba, iszony

múltam sikoltva ordító tetteit.

Szemhéjam lefosztva, látnom

kell mind, rezdületlen bölcsen

tudomásul venni, s hinni a

kínok kínja a poklok pokla is,

  csak a vak káprázat illúziója .

Édes Úr!

Édes Úr!

Maga meghat engem,

reszkető kézcsókjaival,

bájosan izzó bókjaival.

A Tündéri Hölgyemmel,

kegyed igéző idomaival,

szívből szóló versikéivel.

Maga csak muzsikáljon

Édes Angyalom...míg

valaki visszadúdolja

szívének igaz dallamát,

s repíti oly szférákba,
 hol nem járt soha még.