Komáromi János

 Akkor majd...

Amikor majd a fák levelei közül
langy szellő ereszkedik a mezőre
és csintalan mosollyal vesz
virágillatot magához,
hogy méltó ajándékot hintsen
karcsú alakod köré...

Akkor majd a szemedben
emlékek csillannak fel
és látni vélsz majd
egy rég volt kedves arcot,
egy szelíd mosolyt,
két derűs, csillogó szemet...

Akkor majd felderül tekinteted
egy felhőtlen pillanatra
és halvány, diaszerű képek
futnak át előtted
s míg könnyed mozdulattal
hajad igazítod,
hajszálaid között
megcsillan a messziről,
hozzád hódolni érkezett napsugár...

Akkor majd szíved mélyén
megmozdul valami régi szép érzés,
valami meleg, simogató, szelíd szeretet.
Olyan, mint a teremtő erő,
mint a lágyan hullámzó óceán-bölcső,
mint a levegő kék végtelenje,
mint a gondolat áradó mélysége,
mint a szerelem....

 Akkor majd én is ott leszek Veled.

Leülök melléd és homlokom
kezed bársonyára hajtom.
Bódító csókok emlékét ébresztem
régi érzésektől égő ajkadon.
Simogatás leszek múltat idéző
már csak néha vágy-piros arcodon.

Akkor majd tested megremeg,
mint amikor finoman érintettem bőröd
és boldog voltam, ahogyan boldog
a forró sivatag homokján haldokló vándor,
amikor hűs víz érinti ajkait.
Mint amikor kívántalak magamba olvasztani,
valami élő elegyet alkotni testeddel
és lelked részévé válva élni tovább, benned...

Akkor majd érzel újra, érzed,
amint testedbe bújva létezem,
és amikor majd csendben leszáll
az árnyakat idéző alkony és elmossa
képzeletben melletted ülő alakom
és felállva lámpát gyújtasz, még lelkedben
utánam nézel és csókot küldesz, ahogy rég...
és csókod akkor is elér hozzám, akkor is
megtalál bár örök lesz már a létből font határ
ami közted és köztem áll...

Zene

ÁPRILY LAJOS

Védekezés

Próbálgatom, tanulgatom,
hogy ne szeresselek nagyon.

Félelmesek a viharok,
s én romló törzsű fa vagyok.
S minden nagy érzés új gyökér,
mely földbe köt, ha mélyet ér.
Magam hullásra készítem,
gyökereimet gyengítem:
Ha a viharban dőlni kell,
fogódzás nélkül dőljek el.

Radócz Gyöngyi

Lehettem volna

Lehettem volna én,
Én, aki késve érkezik.
Lehettem volna, aki éppen odatalál.
Léphettem volna egy másik lépcsőfokra,
Tekinthettem volna rád,és
Nem másra.
Mondhattam volna helló,és
Nem azt, hogy viszlát.
Csodálhattam volna a fényes pillangókat és
Nem a sötétlő eget.
Kitárt karokkal szaladhattam volna eléd,és
Nem nézni a távolodó vonatok után.
Nevethettem volna ócska padokon,
Ahol színes kavicsokat sodorhattam volna
Mezítelen talpammal.
Löttyinthettem volna tejszínhabos kávét zavaromban
Fodros, virágos ruhámra,
Arcom ragyoghatott volna akár a babarózsa,
Mert annyira nagyon néztél volna,
Rám.
Lehettem volna én,
Én, aki az esőben táncol
Veled,
Azután a szivárványt csodálja.
Este érkeztekor csillagokat számol és
Valami nagyon szépet kíván,
Mindkettőnknek.
Lehettem volna én,
Én, aki ajtót nyit és
Szívében el nem rejtett remegéssel vár.
Lehettem volna én,
Én, aki a rózsák szirmait öntözi boldog könnyeivel.
Én, aki elgyöngül erős karjaidban és
Némán hallgatja szerelmes vallomásod.
Lehettem volna,
Én.

Gyanútlan

A csillagok sem élnek örökké.

 Csak a pazarul bőkezű végtelen tudja

 titkát ki, mennyi időt meríthet

a sors malomkövei közt őrlődő életeinkre?
Születetlen csillagok sötétjéből
kiszakítva a világ pereméig

játszhat életvackainkkal a mindenség,  
ha nem tudjuk, mire is való életünk?

Erdélyi József

Titok

Fülembe cseng, míg élek
marasztaló szavad
bár mindig ott lehetnék
Kedves, ahol Te vagy.

Ki vagy? Nem tudja senki,
elég, ha Te meg én.
Maradjon e titok gyöngy
a tenger fenekén.

Ki vagy? Ne tudja senki
elég, ha én tudom,
hogy szeretlek, magamban
le nem tagadhatom.

Tudja gyöngyét a tenger
és csillagát az ég.
Tudja titkát az ember
s legyen neki elég.

Ne tudd Te se, csak érezd,
hogy szeret valaki.
Aki a nagyvilágot csupán
csak Teérted szereti.

Messzi hozzád vissza

Csak a testem van nálam,

lelkem folyton nálad.

Tested folyton másnál,

lelked még olykor nálam.

Lelkünk közt a híd,

érthetetlen vonz és taszít,

s mi tudjuk a híd a folyó,mely

 messzi hozzád visszavisz.

Sejtelmes mosollyal mutogat

 a Hold, szivárványhidunk felett. 

Zene

Visszahangolódva

A semmi húrján penget,

egy titokzatos karmester.

Lassan elunva a kínok,

s gyönyörök virtuóz futamát,

a hangok, színek, ízek, érzetek

közt feldereng a csend,

s rutinosan továbbjátszva

a nagy karmester művében,

titkon a csend pillanataira

hangolódva, illúzióim

ködéből szabadulva, 

lelkem a létezés mélységes

bizonyosságának fényében,

visszahangolódik önmagára.

Bozzay Margit

Talán

Égnek a lelkemben gyönyörű szavak
És nem tudom papírra vetni őket...
Ott bent még szikráznak, tűzzel égnek,
S mire lassan napvilágra érnek,
Tüzes üszök meg hamu lesz csupán...

Elámulok a nagy színes csodán
Ami ott belül, büszke lánggal ég...
Ha volna szóm - talán - megértenéd;
Így minden lassú, néma lángra gyúl,
Ég... ég... szó nélkül oltatlanul...

Néma gravitációban

Talpig szerelemben,

körötted bolyongok,

néma gravitációban.

Sorsom ívét szívem

rajzolta, önkéntes

foglya  vágyaimnak.

Se közel, se távol

nem enged a különös

űr, mi köztünk feszül.

Talpig szerelemben,

körötted bolyongok,

néma gravitációban.

Rólunk szól, nélkülünk.

Csillagidők mélyének

állóhullámába fagyva

még mindig csak az én

szívem remeg, se közel,

 se távol nem engedsz.

Talpig szerelemben,

körötted bolyongok,

néma gravitációban.

Szabó Ila

Epilóg

Már csöndesen szeretlek,
szelíd szavam se szól.
Könnyebb neked, ha vágyam
csak hangtalan dalol.
Nem várlak, nem kereslek,
nem álmodom veled,
feloldom gondod, vétked,
mit én hoztam neked.
S a csöndes könnyek éjén
én áldva áldalak,
köszönnöm kell, hogy voltál
egy boldog pillanat.
Lenyugszik lassan bennem
a lánggal égő láz,
de éltedre titkon
tekintetem vigyáz.

Zene

Megrázó igazság

. . . tompa értelmem homályából. . .

feldöbben a van is, meg nincs is,

megrázó igazsága

. . .végtelen egyedül zokog a lelkem. . .

forró lüktetés. . .  szívem legmélyebb húrján

 

Zene

Geztiné Edit

Csillagvers

Vannak éjszakák mikor azt várod,
színes és szerető legyen az álmod

Életed sivárnak, szomorúnak LÁTOD
- Egy CSILLAGGAL talán -
osztanád magányod
CSILLAG leszek ÉRTED, a sötét égen

Álmodban társad
- kit keresel oly régen -
Mikor az ég már teljesen sötét lesz,
akkor a szobádban, ÉN leszek a FÉNYED

Csendesen összefonódva
fénybe takarózva
álmosan lágyan, puhán csókolva
Ölelve, szeretve
hang nélkül nevetve

- ELRINGATNÁLAK -
Álomba szeretve
Felejtenél mindent, ami rossz volt
Varázsolnék szádra rég elveszett mosolyt

Adnék jókedvet
Csendes nyugalmat
Egyedül ébrednél, mire felszáll a harmat
Emlékeznél RÁM

Te így akartad
Csillag lettem érted
hogy éjszakánként, ölelhessen fényem
Kék palástommal... BETAKARLAK... 

Kovács Erika

Csak ölelj át...

Összeolvadnál-e velem
a selymes fű rejtelmében?
Hajolnál-e rám,
hogy érezd bőröm illatát?

Szeretnéd-e látni szememben
mindig a vad tüzet,
és letennéd-e
szívembe szerelmed?

Akarod-e, hogy sóhajom
érted szálljon?
Lennél-e velem
akkor is
ha már nem bírom,
és szemeimmel hiányod sírom?

Amikor kócosan lézengek
körbe magamon,
vagy ha csak a Világ fáj nagyon?
Akkor is akarod?
Csókolnál-e napfényt lelkemre
esős időben,
és kucoroghatnék-e az öledbe,
ha félek a sötétben?
És mondd, elvinnél-e
az ismeretlen Végtelenbe, Kedvesem?

Ne válaszolj, kérlek...
...csak ölelj át Magaddal,
és hagyd, hogy higgyem: ...

egyszer fogom tudni, hol is az a Végtelen... 

Baranyi Ferenc

Egyedül...

Az a magány:aludni térni
egyszál -pucéran olyan ágyba,
melyben néhány nappal előbb még
szeretőd válla volt a párna;
mint alma -álom,rádvirult a
lánymell,kezedbe kerekedvén,
s most gömbölyű homályt szorongatsz
az éj didergő,vézna testén.

Elküldtelek -s én érzek úgy,mint
akinek az utját kiadták,
ujjaim teli kosarából
elgurultak az aranyalmák,
füled kelyhébe összegyűjtve
elvitted felfort suttogásom,
formád nyomának mélyedése
hűsen ásít a szalmazsákon.

Voltál test -méretű valóság -
hiányod mindenségnyi semmi,
köröttem bizsereg a csönd már,
mellemet kiáltás repeszti,
kiáltozom,de visszalengő
illatod éri felszakadt szám,
s csitulok,mint aki magában
dúdol,ha kopognak az ajtón.

Ne fordulj meg,nem lenne úgysem
megoldás már a visszatérted,
csak úgy maradok meg neked,ha
nem hallod,hogy kiáltok érted,
máskor bennem csodát csodáló
szemed kihűlne most,ha látna,
megfosztva gőgöm mákonyától
visszatérésed megalázna.

Jusziko

Emlékszel?


Forró homokon futottunk
elrejtve gyermektitkaink,
nevettünk, olykor szorongtunk,
féltünk, majd játszottunk megint.

A pitypang szállt s szemünkben még
hamvas-szilvakék volt az ég.

Nicolae Ciobanu- (ford. Kovács Daniela)

  Végzet


Az Ég rendelte így! Hogy sose legyen meg,
pedig hogy vágytuk, mi meg nem adatott
Te maradj aki vagy: élő emlékem,
én is maradok az, aki vagyok.

Mit kerestél volna házam küszöbén,
régvolt örömök porlepte testét,
mit annyiszor eltiport a gaz ellenség,
s mit rosszakarónk prédájukként lesték?

Hát nem, nem lesz igaz az a drága perc,
melyben küszöbömön át lép drága lábad,
pedig úgy vágynám látni, ahogy mersz,
nem, nem muszájból - mert ide űz vágyad!

Még életben láttad volna valahavolt énem,
még láttál volna mosolyt üde arcomon,
most maradj aki vagy: élő emlékem,
s én ki átesett túl ezer harcokon.

Az Ég rendelte így! Hogy sose lehess nékem
igaz hitvallásom, élő menedékem!

Tass József

Csak nézlek...

Cak nézlek, nézlek, szerelmem, mint hold néz éjjel a vízbe.
Csak ringok, ringok benned, rebbenve, fordulva, verődve,
Csillogva erre-arra csak ringatom-forgatom alvó
Szépséged gyenge habverésében szerelmem tiszta világát...

Jaj, szép vagy! Szép! Gyönyörű! S én szép vagyok benned! Az éjben
Csak felhágok a nyárfák tetejére, szép lassan a felhők
Szélire úszok én, úgy leslek-loplak, csalogatlak,
Csókollak, akarlak, szeretlek - szomorúan,
Reménytelenül és boldogan úgy múlok el benned örökre...

Zene

Szergej Jeszenyin

VÁDLÓN NE KUTASS A SZIVEMBEN


Vádlón ne kutass a szivemben,
megvetlek örökre, ma lásd,
de imádom a fényt a szemedben
s a ravasz hitetést, a csalást.

Holtként kiterülve lefekszel,
s kérdőn hajolok föléd:
a róka halált így színlel,
s ragadoz hollócsemetét.

De ki bánja? Ölelj: sose félek.
Hamis úgyis e vad lobogás.
Lelkem viharedzett lélek,
sokat érte goromba csalás.

Nem téged imádlak, drága,
csak árny vagy, echo-zene:
arcodban a más arc álma,
akinek csoda-kék a szeme.

Az a másik tán sose jámbor,
s látszatra - ki tudja? - hideg,
de a léptei fénysugarától
lelkem zuhatagja remeg.

Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,
s elmégy, ha akarsz, ha nem.
Te még befelé se mondasz
hazugságot szeliden.

Megvetlek téged örökre,
de végül is ezt rebegem:
ha a menny s a pokol nem lenne,
kitalálnánk, hogy legyen.

(ford.: Weöres Sándor)

Zene