0:00

Egy pillanatra összesimul 2014, 2015-el.

Hogy mit éreznek, örök titkuk marad,

de oly boldogan ünneplik milliók e percet,

múlt s jövő jelene, csak gyönyörűséges lehet.

Legyen minden percetek tündöklő érdem!

Kányádi Sándor

Feketerigó

Ablakomban nagy a hó, halihó!-
ott sétálgat egy feketerigó.
Jár a szeme: oda néz, ide néz:
sétálgat, mint egy igazi zenész.

De most nekünk nagy a hó, halihó!-
nem fuvoláz a feketerigó.
Egyet-kettőt csitteget, csetteget,
kifizeti ennyivel a telet.

Zene

B.U.É.K.

Eljött a perc, mire mindenki figyel.

Milliónyian kívánjuk ugyanazt:

BOLDOG ÚJ ÉVET!

S az ünnepelt felénk tárja,

mélységes titkokat rejtő karjait.

Üstökös

Csillagidők mélyéről

tüzes üstökösként,

áthúzott szíveken,

s hintette szerteszét

pazar kincsként

a szerelem ígéretét.

Égi sztrádáknak

  ragyogó tündéje,

jobb téged távolról

csodálni, álmainkkal

dúsan felruházva.

Kosztolányi Dezső

Csomagold be mind

Csomagold be mind, ami volt, ami régen
volt, ami édes, mind csomagold be,
ami több, mint játék, szerelem, több, mint
élet is, a kincseim csomagold be,
régi szavam, az aranyt, kevélyen
csengő rímeim, melyekkel magasan
röpültem a többi fölött, s ékes igéim,
mind-mind csomagold e batyuba,
abba, amit hoztam, s hagyd az úton másnak,
hogy hősi-igazul járjak egyedül,
egyszerű ember az egyszerű földön,
s meztelenül legyek, amint megszülettem,
meztelenül legyek, amint meghalok.

Nyugtalanok az én reggeleim, és éjjel
hatalmas hang kiabál újra belőlem.
Ruhátlan és hústalan zúg el a lelkem,
nem illik hozzá az ifjúi parádé.
Úgyse soká tart már számomra e földi
vándorlás, tíz évig vagy húsz évig, aztán
elromlik a test, mely zárja hüvelyében
lelkemet, és egészen lélek leszek. Adj hát
vetkőzni most erőt, érezni e kevés
időre magamat s a világot, te nagy
igazság, szeretet s még nagyobb igazság,
fájdalom. Te adj a szemeimre könnyet,
mert könny nélkül én csak nem-látó, vak vagyok.

Keserédes tanulás

Miért épp téged,

miért épp akkor,

miért még mindig,

ha nem kell?

Hiába vágyni jöttét,

hiába akarni végét.

A szív öntörvényű

gyönyöre a szerelem,

s a fájdalom mi vele

jár, az elme csapdája.

Szerelemben fogantam,

szerelemre születtem,

s keserédes kínnal tanít

a szeretet művészetére. 

Taszító ölelés

Nincs erőm, hatalmam, jogom,

elvágni az érzést, mi hozzád éget,

s szüntelen  körökkel zaklat.

Süket szíved előtt toporzékolok,

mint értetlen kisgyerek, ki fel nem

fogja, miért épp őt nem szeretik?

Szívem úgy ég, élni nem hagy.

Hogy leszek nélküled?

Mit suhogó fejsze éle ejt az ágon,

úgy döfött szíven szavad: taszító ölelés.

Erőltetem, talán félre értem, talán

kapkodva nem találtad a jó szót?

Egész éjjel pörget a keserves kín,

mit véthettem? Mint gyanútlan ág nő

fejsze éle alá, úgy esik szerelemem,

szívtelen húsvadász áldozatának.

Még sincs erőm, hatalmam, jogom,

elvágni az érzést, mi hozzád éget.

A ragaszkodás átka, hulljon le rólam!

Zene

Szilveszter

B.U.É.K. gyanútlan

mulatást az arctalan

jövő partiján

Bennem az éden

bogozhatatlan

sorsfonal labirintus

szorításában

oly gyáván élek

szinte már belehalok

nem jól van ez így

izzó űrhideg

leheletbe múlnék, ha

oly bátor lennék

bennem az éden

bogozhatatlan sorsom

szorításában

Lator László

TÉL

Gyémánthideg csönd buborékát
bicegő hangok verdesik.
Üvegcsendülve szórja szét
a fény éles szilánkjait.

Jég-levegő-tömbökbe zárt
acélváz-vékony bokrokon
űrhideg áram zizzen át,
feketén izzó borzalom.

Kegyetlen évszak! Csak tarold
kopárra elmém, fogd laza
létem keményre pántjaiddal,
szigorú, ordas éjszaka!
............................................

Félek, mégis, hogy bírom el
az eget jégtüzeivel.
Ha szólnál egy jó szót, talán
meghallanám. Meghallanám.

Tóth Árpád

 Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.
Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.
Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?
Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Paul Verlaine

Érzelmes dialóg

Magányos, ódon parkban a havon
Két árny sétál az éjben, ballagón.

Szemük holt fény, ajkuk zenéje mély,
Alig hallatszik, hogy mit is beszél?

Magányos, ódon parkban a havon
Két árnyék révedez rég múltakon.

- Eszedbe jut-e még a mámorunk?
- Hogy gondolod, oly messze már a múlt!

- Nevemre néha nem dobban szíved?
Lelkemről álmodsz olykor? - Azt hiszed?

- Ó üdvösségünk tűnt szép napjai,
A boldog csók! - Volt benne valami!

- Mily mély hitünk volt és mily kék egünk!
- Elszállt a hit, a komor égbe tűnt!

Ballagnak ők balgán a bús úton
S csak a vak éj tűnődik szavukon.

(Juhász Gyula fordítása)

Szabó Lőrinc

Hasztalan lázadás

Pillám alatt összetört ezer álom
s – szeretlek? nem szeretlek? – nem tudom már.
Túlságosan ragyogsz, eleven álom,
s szerelmedet elbírni nem tudom már.

Gyűlölködve kiáltom: – Idegen kéz,
eressz! ne vezesd utam! megtagadlak! –
Mégis te formálsz ujjá, idegen kéz,
és csak nő az erőd, ha megtagadlak.

Nem tudom, mi történt… Talán az Isten
játszik velem s te vagy a fény szemében.
Ha eldoblak, megjelenik az Isten
s nehéz harag hömpölyög nap-szemében.

Szergej Jeszenyin

NEM SIRATLAK

Nem siratlak, nem idézlek, múltam,
szirmok füstjét ontó alma-ág.
Hervadás aranyködébe fúltan
tünedezik már az ifjúság.

Lassúbb lett szívemnek lódulása,
csípi dér, belémar a hideg.
Mezítlábas nagy csatangolásra
nem hívnak már nyírfaligetek.

Kóbor lelkem! Lángod már csak félve
olvasztgatja szóra ajkamat.
Hová lettél, kedvem frissessége,
szemem fénye, érzés-áradat?

Vágyaimat fukarabbul mérem;
álmodtalak volna, életem?
Mintha lovon szálltam volna fényben,
piros lovon tavasz-reggelen.

Csupa árnyak vagyunk a világon,
hull a juhar réz-szín levele.
Mégis mindörökre áldva áldom,
hogy virultunk s meghalunk bele.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Halkuló visszhang

Tiszta károgás

az ég. Fekete sereg

hozza a telet.

- - -

Már oda-vissza

bejártad a lihegés

lankáit. Na és?

- - -

Egyre ritkuló

jelzések: még emlékszünk.

Halkuló visszhang

Hegyi Imre (1945 - 2014)- haiku

                                                                   soha közelebb -
                                                             vállamra biccent fejed
                                                                 míg élek, tartom

                                                                                

Ha tolvaj lennék

Bár tolvaj lennék!

Titkon belopnám hozzád

szívszerelmemet.

Ima

Ima

emberarcommal

fénykúrákban fürdetem

istenarcomat

Kérdések

Választanál-e,

ha megint ismeretlen

lennék számodra?

. . .

Valóban mindig

mással találkozunk, vagy 

csak mi változunk?

. . .

Ha idegenként

állnál előttem, megint

szeretnélek-e?

Kolumbán Jenő

Kút,és tűz

Mintha kútba nézne a lélek,
olyan kíváncsian, és félve
fürkészek rejtelmes sötétet,
és nézek önmagamba mélyre.

Veszélyes mélység őriz engem,
ne nézz a lelkembe kedvesem!
Magamat előled elrejtem,
hogy ne találjál rám soha sem.

Elbújok fájdalomtól, vágytól,
és magammal téged nem viszlek.
Ahogy bennem a lélek lángol,
az a tűz elemészthet téged.

Az idei karácsony?

Tavalyi karácsonyfánk helyén,

a hideg összekacsint a magánnyal,

s léha tivornyával ünnepelnek kettecskén.

Kifáradva szépen összesimulnak,

karácsonyfánk tavalyi emléke alatt.

Dsida Jenő

Telepátia

Mikor sóhajtasz, sírsz távoli tájon,
itt széldulásos, viharos az éj,
s engem kerül az álom.

Ha gondolsz reám néha-néha még,
itt imbolyogva szállnak kalapomra
kristályos hópihék.

S ha rád lel néha egy-két boldog óra,
itt kacagnom kell, nem bírok magammal
és nap süt le a hóra. -

Baranyi Ferenc

 Küszöbön

Akihez soha nem futott nő

karját kitáró repeséssel,

az még soha nem érkezett meg,

csak megjött, mint az álom éjjel;

akihez nem szaladt, ki várt rá,

amikor a küszöbön feltűnt –

nem érzi, hogy nincs egyedül, csak

azt érzi, hogy magánya megszűnt.

…Repültél hozzám s felborultak

a székek szinte körülötted,

a tárgyak józan sorfalát szép

suhanásoddal szétsöpörted,

jöttem, dobolt a lázas expressz,

a szívverésem nem kevésbé,

s elémfutásoddal avattad

betoppanásom érkezéssé,

jöttem száz mérföldön keresztül,

de az a két vagy három méter

– amit utamból visszaadtál –

mérföldek ezreivel ért fel,

az a táv, az a semmi-pálya,

amivel megrövidítetted

utam hozzád, az méri hosszát,

lemérhetetlen közelednek.

Zene-A fák évgyűrűinek zenéje

Csak téged fájva

Belül vakító

fény. Elszakadni tőle

már lehetetlen.

Minden szerelem

egyszerre ég el bennem,

csak téged fájva.

Zimonyi Zita

 Csak a kezed súgott reményt

Szemed száz hideg csillaga hullt rám,
s az örökkévalóság kelyhébe zuhantam
a valóságszálak hálóján át.
Közelségedre szívemben felcsendült
a mindenség kék harangja,
s kérdőjelbörtönömből törött szárnyú
Madárként verdestem feléd.

Szavaim szikrái
fénytelenül pattantak le rólad,
kérleléseimből hiába szőttem hálót
a tátongó semmi fölé.
Mozdulataid fagyos torlaszain fuldokoltam,
tétovaságod tengere hűvösen zúdult
akarásom égig érő tüzeire,
s közben lázas szelek lobogtak szerte.

Mondatok hóval takart jegén
botladoztam vissza hozzád,
esélyem sikoltva tört kétkedéseiden.
A náladnélküliség kősivatagján
virágot bontottam,

s távol tartó kimértséged
naptalan égboltja alatt hervadtam:
nem fordítottad felém arcodat,
csak a kezed súgott reményt…

Karafiáth Orsolya

Vigyázz rá, föld. Óvjátok istenek.

A rossz törvények működésbe léptek.
A félelmet elrendezem magamban.
Nyilván a front. A hirtelen meleg.
Váratlan romlás. Helyrehozhatatlan.

Példákat persze könnyedén találok.
Jót, rosszat - mindegy is talán. Neki.
Erőm, mert volt... Most a duplája kell.
Engem lehet, hogy nem kell félteni.

De ő? Benne nem volt erő soha.
Ebben az egyben nem tévedhetek.
Rá eztán is mindig figyelni kell.
Vigyázz rá, föld. Óvjátok, istenek.

Ne lássa át, miképp hagyott magamra.
Ne tudja meg, hogy közben mennyit ért.
Felejtse el, hogyan laktunk mi együtt:
az őszt, s a tél rohadtabbik felét.

Legyen munkája; menjen stúdióba;
találjon rá, akit majd megszeret;
és végre egyszer nyerjen már csocsóban...
vigyázz rá, föld, óvjátok, istenek.

Ne sejtse meg, e sok jó honnan kél,
csak egyszer-egyszer jussak még eszébe.
Ha másról nem is -
- de inkább mégse.

Őszülni kezdett. Álljon jól neki.
A többi törvényt én bevállalom.
Öregszem ám, mióta nem szeret.
Nyár jön. "Lehull rólam az oltalom".

Ladányi Mihály

A szerelem olykor...

A szerelem olykor jóságosan
leül az asztalomhoz és beleiszik emlékeimbe.
Ilyenkor mondok néhány közhelyet neki, hiszen
az ember tartozik annyival érzelmeinek,
mint egy cipőfűzőnek, amely kitartott akkor is,
midőn a cipőtalp felmondta a szolgálatot.

Zene

Hervay Gizella

Étellel, csenddel

Csak a szél. Már megint nem te vagy,
pedig étellel, csenddel vártalak.
A nagy szavakat, mint olcsó ruhát,
levetettem. Nem várok csodát.
Nem kérek semmit. Nem panaszkodom.
Csak tenyered helye üres arcomon.
Ami lettünk volna, vagyok egymagam.
Szavaimnak immár kettős súlya van.
Szemeddel is nézem, amit láthatók.
Veled járok, éppen hogy csak nem vagy ott.
Amit kimondani nem tudtam neked,
látod, most a munkám okos része lett.
S amit nem láttál meg elnyűtt arcomon,
az szólít meg. Tekinteteddel rokon.

Edith Piaf

Máglyát gyújtottam én 

Minden emlék tüzén, 

Ért sok bánat, öröm,

Agyő, megköszönöm. 

Régi szerelmekért

Sírni ugyan mit ér, 

Mindent, mindent, ha kell, 

Elölről kezdek el.

Baranyi Ferenc

Nem szabad

Nem szabad soha visszanézni
Visszahozni eltűnt arcokat
A múlt emlékét felidézni
S visszanézni nem szabad.
Maradjon emlék, ami emlék
Fakuljon meg, hogy elfeledjék
Nem szabad soha visszavárni
Azt, aki itt hagyott
Kergetni futócsillagot.
Új boldogság kell, nem a régi.
Nem szabad soha visszanézni.

Zene

Gyurkovics Tibor

Száj

Már nem tudom, hogy miért szeretlek,
de azt azért tudom: nagyon.
Most hát rád rakom a terhet,
szempilláidra a szerelmet,
a mellkasodra, a szívedre,
a vállaidra, s úgy hagyom.

Zene

Videó-A félelem csak illúzió

BejegyzésAnonim Buddhák Klubja által

Ünnepi fénykoszorú

Mécsem fénykoszorújának,

egyetlen ünnepi dísze a csend.

Elveszettnek hitt kincsek a helyükön,

önfeledten játszik a mindenség.

Lelkem nem nyújtogatja kezét,

megtelt, kerek, egész.

Nincs mit hozzáadni, nincs mit elvenni.

Emberszívemben a csend időz,

ünnepi fénykoszorúban.

Zene

Tiszai P. Imre

A szél

Ha süvít a téli szél
kabátod összerántod,
kezed zsebre vágod,
nem kell fáznod,
semmi baj.
De lelkeddel
mondd
mit teszel.

Ady Endre

 Az alvó csók-palota

Halálon innen, Életen túl,
Csak férfi-ember juthat oda,
Csak szomorú hím juthat oda,
Ködben, homályban alszik, alszik
A csók-palota.

Ezer szobában ezer asszony,
Fehér, szép asszony várva piheg,
Forró, nagy asszony várva piheg
S mint tűzharang, úgy csendül, úgy kong,
Úgy ver a szíved.

Ajtót ajtóra lopva nyitsz ki,
Mindenütt asszony és nyoszolya,
Parfüm, tűz-asszony és nyoszolya,
Csók-labirint és ezer asszony
És ezer Soha.

Ott fogsz futkosni mindörökké,
Gyáván, vacogva, csóktalanul,
Jégvirágosan, csóktalanul
S barna hajadra a nagy Ősznek
Hóharmata hull.

József Attila

A nyugalom szigetén

Te, kinek lelke zaklatott!
Mesélj, Te még nem jártál ott?
Nem leltél a helyre, mire én?
Nem voltál a nyugalom szigetén?
Ahol hallani a csend hangját,
Ahol hallani a Nap szavát?
Ahol éjszaka a hold táncol,
S te a csillagokkal játszol?
A szellő édesen simogat,
A tenger szelíden hívogat?

Ahol nincs magány és fájdalom,
Ahol csend honol és nyugalom?
Ahol tovaszálltak a felhők,
Eltűntek a hatalmas erők?
Ahol tengernyi a jóság,
Ahol megszűnt a gonoszság?
Te, kinek lelke zaklatott!
Mesélj, Te nem jártál ott?
Vagy tán nem tudod a helyet,
Ahol mindezt meglelheted?
Ülj csendben s hallgasd némán,
Onnan belülről, hogy kiállt!
Mindez megvan szíved mélyén,
Bátran keresd ott, a helyén!

Zene

Tóth Árpád

 Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szívek!
A Szíriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

Teller Ede

Vers cím nélkül (A tudós és világa)

Keresni, várni, semmit sem akarni,
szeretni, vágyni, egyedül maradni.
Nézni a világot becsukott szemekkel,
látni azt, amit még nem látott meg ember,
gyönyörködni titkos, mély harmóniákban,
emlékezni arra, mit sohasem láttam.
Szeretni, imádni a szent tisztaságot,
a szelet, a felhőt, a havat, az álmot.
Tenni a helyeset, nem kis öröm pénzért,
nem a túlvilági örök üdvösségért.
Tudni, hogy nincsen cél, tudni, hogy nincs Isten,
félni, hogy talán még igazság sincsen,
tudni: az ész rövid, az akarat gyenge,
hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre.
És makacs reménnyel mégis, mégis hinni,
hogy amit csinálok, az nem lehet semmi.
És örülni tudni a nagy megnyugvásnak,
a fájdalmat, örömet gyógyító halálnak.

Gyurkovics Tibor

Csoda

Én látom őt - és ő lát engem
valami tükörszerelemben
én benne, ő bennem ragyog
egyedül és ketten vagyok.

Nevel az élet

A magány bánatát

leányanyám hasában

szívtam magamba.

Éles vádak pengéjére

állítottam szívemet:

mért szeret olyat, ki ne értékeli,

mért reméli a lehetetlen múlatlant,

mért lobban egy mosolytól,

mért nem érti a kimondatlant,

mért gyűlöli azt, akit szeret,

mért nem adja, ha vágyják,

mért nem múlik, ha azt akarom,

miért nem érdemel viszonzást?
Egyet szeretve mindig elhalt,

fájdalmas kínok közepette. 

A magány bánatát,

szerelmes  leányanyám 
hasában szívtam magamba,

viszonzásra várva

egész életében, reménytelen. 
Keserédes kínokkal nevel az élet,
felismerni a múlatlan értékeket
s szorít szigorú türelemmel,
mindenkit egyként szeretni.

...

Szabó Lőrinc

Hajnali látomás

Hajnalig néztem az eget:
ezer szeme észre se vett.

Pedig rám nézett szüntelen
s szinte kacérkodott velem,

hogy oly nagy, oly gyönyörű-szép
az öröktünde régiség.

Hajnalig néztem az eget;
ezer szeme észre se vett,

bár csöndben megfordult, ahogy
a csigalassu csillagok

(száz egybezárt-nyílt végtelen)
keringtek bennem-kívülem.

Hajnalig néztem az eget
és lassankínt elrémített,

hogy e szárnyas gyöngy-állatok
rajzása úgy halványodott:

társtalan ültem s üresen
a rámszürkülő semmiben.

Hajnalig néztem az eget,
s akkor a húspiros Kelet

hirtelen elhúzta az ég
maradék csillagfüggönyét, -

szívemben arcod nevetett:
csordultig megteltem Veled!

Tóth Árpád

 LÉLEKTŐL LÉLEKIG

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szívek!
A Szíriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

 

 

Emily Dickinson

Tollas kis jószág a "remény"

Tollas kis jószág a "remény",
Lelkünk ágára ül,
Fújja szövegtelen dalát,
És sosem némul el,

S legjobban orkánban hallani:
S ugyan ádáz vihar,
Mit túl nem zeng e sokakat
Melengető madár.

Fagyos földön hallgattam őt
És távol tengeren,
De tőlem morzsát sose kért
Végínségébe sem.

- Tótfalusi István fordítása

Imre Flóra

ÉN SZERETEM A REJTÉLYEIDET

én szeretem a rejtélyeidet
tartózkodásod zavart büszkeséged
ahogy nem mondasz nemet sem igent
ahogy a személyes teredet véded

még a játszmáidat is szeretem
mikor nem válaszolsz vagy mikor másra
mikor a mondat mögül hirtelen
felvillan a lélek elhallgatása

a mozdulat és a megtorpanás
a nehézpáncélozott védtelenség
ahogy önmagadnak elébe állsz
rejteni tenger-szemed végtelenjét

meg ne lássák a titkolt benti képet
engedékeny gyönyörű gyöngédséged

Kormányos Sándor

Belenőni a télbe..

Még elillant őszi perceket
őrizget csendben a nyárfa,
és döbbenten néz,ha zúzmarát
hullat rezegve az ága.

Pedig már szürkék a fellegek
hó-szagú köd ül a tájra,
s halott mezőkön varjakat
kerget a szél muzsikája.

Már lágy puha paplant álmodnak
földben az őszi vetések,
s álmukat vágyón átszövik
a zsenge tavasz remények.

Az öreg nyárfa aludni készül
álmosan bólint a szélbe,
s ha hullni kezd az első hó
belenő lassan a télbe.

Babits Mihály

Gyöngylelet

Boldog vagyok, mint senki más,
és mégis kedvem volna sírni,
mert jól tudom: virágnyílás:
egyszerből a sohába nyílni;
mert jól tudom már: gyöngylelet:
síkos a gyöngy, sebes a bánat,
mielőtt elvesztettelek
ó, édesem, sírok utánad.

Szabó Magda

Sírfelirat

Én sose jártam nélküled,
csak most jöttem előre;
az ifjúságod elgurult,
azt őrzöm itt a földbe.
A szál, mely fogta lelkemet,
a fényes szál kibomlott,
ne sírj, ha e kövek felé hajolsz,
s nevem kimondod.
Mert jössz te is. Úgy várlak itt,
mint otthon, odafenn,
s nem tudta más, hogy közeledsz,
csak szívem és fülem.
Majd rádnézek, mint annyiszor,
hogy mit hoztál nekem,-
ó, hozd magaddal a napot!
Hideg van idelenn.

Pável Colton István

Két hajó

Még a mindig komor nap is felragyogott,
amikor valahogy összefutott
két sérülékeny ember-hajó
a vad tajtékokat dobáló
sors-óceánon.
Némi, csalóka öröm után
- mily nagy kár -
a nyertesek váltak áldozattá,
és semmit sem értve, egymásra

 mérgesen néztek bután,
a mikor - a várhatóhoz hűen -
a boldogság ólomként süllyedt!
Pedig most is csak az volt a gond,
hogy jött egy pont,
mikor már túl kevés lett az elért,
és túl nehéz a hiába remélt.

Az élet illúziója- Echart Tolle

Kívánság

Földbegyökerezett szívem,

csipkezsófika álmából,

háromélű gyémánt purbám

vágjon el minden kötődést

-melyek a nemtudás hazugságinak,

hínáros szenvedésében tartanak-

emberségem titkára ébresztve!

Inamszakadtából rohanva

Örökzöldeket tettem vázába,

közé illatos rozmaringágakat,

legyen már karácsonyi hangulat.

Friss zöldjük testes illatát,

mely tiszta és valódi, mélyen

beszívtam, s a pillanat őszinteségében

végérvényesen és visszavonhatatlanul

bevallottam magamnak, feladtam.

Hogy mit? Nem érdemes részletezni.

Fel kell állnom, s rohanni tovább,

inamszakadtából, hogy megvédjem

magamat, önmagamtól.

Márai Sándor

Bölcsessége januártól decemberig
SÓ ÉS BORS (fejezet)
A messzeség

Semmit nem viselnek el oly kedvetlenül, mint a férfit, aki Adyra hivatkozik, s kijelenti: „Meg akarlak tartani Téged, azért választom őrödül A megszépítő messzeséget" Ilyenkor sírni kezdenek, átkozódnak, törnek és zúznak. Ők tudják, miért? Egyébként, tökéletesen igazuk is van.
Tudják, hogy a legbonyolultabb valóság is többet ér, mint a „megszépítő messzeség" - s a férfi, aki mindig úton van kissé, a jó ég tudja, hol és merre? -, úton, más nők vagy munkakörök vagy délkörök vagy feladatok vagy sajnálatos téveszmék között, amilyen a hídépítés vagy atomrombolás, relativitás vagy regényírás, s más ilyen feladatok és hivatások között, melyekre általában hivatkozni szokott, mikor felajánlja a nőnek, hogy elmegy tőle, mert „meg akarja tartani" - a férfi inkább ne „tartsa meg" ily módon őket, s ne akarja megszépíteni őket, s inkább csináljon, amit akar, csak ne menjen el. Nincs semmi, ami sértőbb, veszélyesebb és reménytelenebb lenne, mint a „megszépítő messzeség", s nincs nő, aki ne nyugodna bele boldogabban és inkább a rondító és csúnyító közelségbe és jelenbe, a valóság és a fogható jelen akármilyen vacak morzsájába, mint a távolság és „megtartó és megszépítő messzeség" gyanús terveibe. Ezért kezdenek visítani, valahányszor ezt a verssort hallják. Ők tudják, miért... Igaz, én is tudom.

Heinrich Heine

Bánat

Tudod mi a bánat?
Várni valakit ki nem jön el többé.
Eljönni onnan, hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot,soha el nem érni,
Csalódott szívvel mindig csak remélni!
Megalázva írni egy könyörgő levelet,
Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
Rózsákat őrizni, mik elfakultak.
Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
Mással látni meg őt és utána fordulni.
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni,sírni könnyes zokogással.
Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
S imádkozni,
Hogy sose tudja meg
Mi is az a bánat.
A szív gyorsan elárulja önmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken,
Hogy még mindig te vagy a mindenem.
Ha az kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit, csak múló szerelem.
Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet.


Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.
 Mosolygok az utcasarokig.
Aztán, hogy elfordulok,
Fáradt szememhez nyúlok,
S egy könnycseppet elmorzsolok.
A válás mindig nehéz,
De rosszul ítélsz,
Nem bántam meg 
Bárhogy is volt, nem bántam meg.
Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.
Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.
Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé, már senki sem néz.
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak mily nehéz.
Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!
S nagysokára mondanám halkan
Semmiség, csupán az életem.
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!

Fordította: Szabó Lőrinc

Zene- Szabó Gábor

Kijózanulva

Kettőnk közt negyven

kilométer, négy hónap,

s pár idegen.

Kibomlott jövőnk

önámító ködfátylak

nélkül, mily sivár.

Szerelemarcú,

csalfa hold, sirass minket,

csillagport hintve!

Kijózanulva,

égre lobbant glóriák

hullnak a porba.

Karmamagok

Ént álmodó tér,
mit álmodna nélkülem?
Még örök titok.

. . . 

Ember eshet-e

nagyobb sötétségbe, mint

húsában hinni?

. . .

Férfisorsoddal

nem tudsz összefonódni,

asszonyszívemmel.

. . .

Kedvenc falatok:

pirított karmamagok.

Ritka csemege.

. . .

Napraforgóként 

lesem a szürke eget,

hó, vagy korom száll?

. . .

Vackáról kivert

szerelem, megbízható

gazdiját várja.

. . .

A végtelenben

szédelegve látni, mily

keveset tudunk.

Mennybolt alatt- haiku

E mennybolt alatt

biztos a sírbolt. Másra

nincs garancia.

 

 

Téged is elhagylak

Átölelve súgtad, félek téged is elhagylak.

A reménytelenség üvegszilánkjai fojtogatnak.

Mit szárnyaknak hittem, mankóknak sem jók.

Érted levettem a közömbösség páncélját.

Ezer sebből vérzek, mégis örülök, hogy 

tudok fájni érted, s merek érezni.

Váratlan sóhajjal kiszakad a szabadság íze.

Szent mantrákat zümmögök érted.

 

 

Lágy hang vezessen

Egyre lassuló, kényelmes életemmel

távolodva bámulom a nyüzsgést.

Nem nyomasztanak sokasodó éveim.

Megbékélve múltam sötét árnyaival,

jövőm vakító fényeivel flörtölök.

Nem ellenségem a halál, oly sokszor

hozott szép jövőmhöz közelebb, egyre

jobban bízva jöttében, felkészültebben

léphetek, szebbülő jövőm álmába

opálos, lila ködök fátylai nélkül.

Szívem mélyéről suttogó, lágy hang

vezeti lelkem szabadságharcosát,

míg lényegi énemmé válva fordulok

vissza, a mögöttem jövőkért.