Haiku - Titkok szakadnak

Csak ha, szív érint

szívet, akkor szakadnak

titkoknak titkai.

Az éj súlyát

Az éj súlyát, lámpák aranyló 

gömbjei épp, hogy megtartják.

Nincs térdig érő hó, nem hallik

száncsengő, a december csupán

szilánkos jégvirágot hint.

Haza várlak s szívedbe súgom,

házamban tiéd a csend...

ágyamban neked ég a tűz...

szívemben érted szól a dal...

Szitáló csendben lépted sietős,

egy korty a szádról s a felszakadó

hálás sóhaj, távol tartja tőlem

a kételyt, mint  lámpák aranyló

fénygömbjei az éj súlyát.

 

Zene

Haiku

Ha lélek leszek

csak, fenséges egységben

őrizlek téged.

Drágám

Hozzám érsz s fény szalad 

végig testemen, szavaiddal

hangokra bontod véremet.

Téged ismerlek, téged érezlek.

Lelked sajgó dobbanás szívemben,

arcod időtlen álom tenyeremben.

November

Fagyott fényben köd

szitál. Nyálkás avarra

fekszik az alkony.

Az éj csendfátylát

hóvirággal hintő szél,

 fákat ropogtat.

Hajnalra kérges

tavon, ludak totyognak

jégvirágok közt. 

Ősz

Néma ködbe vész

a meredély. Titka  nincs,

csak... október van.
. . .

Völgyében még friss 

virág kelyhében csillan

a nyár emléke.
. . .

Aranyköntösét

az erdő, egyetlen éj

alatt ledobta.
. . .

Néma ködbe vész

a völgy is, már titka nincs,
csak... november van.

 

Szabó Lőrinc: Tétova angyal

Voltál szép, óh, álomszép: gyönyörű, tétova angyal! Csordúl a szívem, ha sziromarcod visszaképzelem, fény-árny hajnalod sóvár s kishitű pompáját, s azt a gyász- és mézízű nagy májust, melynek őszünk nézve sem felejti vad káprázatát szemem: voltál, szép, óh, nagyon szép, gyönyörű! e szebb lett érett arcod egyszerű mosolya, a megszenvedett derű, a segítő okosság - noha hű társad maradt a riadt régi angyal, aki voltál, s a sziromgyönge hajnal... Míly rémek titkát vihetted magaddal?

Haiku

Október

A hideg tiszta

szaga borzolja kertem

utolsó virágait.

Dermedt bogárka.

Piros koporsóján hét

petty a felirat.

Még lombokon át 

csillan a fény, árnyéka

pont, mint tavasszal.

 

Angyalok

Az angyalok, hogy lehetnek

boldogok, mikor lenéznek ránk?

Ha mindent értenek, mért

hagyják szenvedni a nemtudót?

Ha a mennyek országa van bennünk,

mért nem vagyunk angyalok?

A kétely összetörte szívemet s minden

szilánkjában egy angyal mosolygott.

Kutyaszem

Hűséges kutyaszemével

felnéz az égre s kérdi,

szebb lesz-e a hajnal?

Megbotlik egy csillagban,

visszahull a rideg sárba.

Ideje lesz vackot keresni.

Farkát behúzva, éhes

árnyak közt kullogva,

felvonyít a néma Holdra.

Már álmodni sem szabad?

Szívét távoli fény húzza.

Átlohol a végtelen éjszakán.

Álmai hideg ködbe vesznek.

Lábait rogyasztja a kétely,

lesz-e valaha szebb hajnal?

Zene

Nem leszel emlék

Te soha nem leszel emlék.

Lelkem élő, eleven részeként

viszlek téren, időn át, mindig

forrón ölelve, soha nem feledve.

Örökkön reméltem rám találsz

s úgy fénykoszorúzod szívem,

többé nem botorkálok sötétben.

Lelkem húrján zengő álmaid,

színes varázsában táncolok.

Lélegzetem vagy, örök szerelem.

Te soha nem leszel emlék. 

Komolytalan vallomás

Azt szeretem ahová

felemelsz, ahol más leszek,

ahol másként látok,

ahol mást álmodhatok.

Azt szeretem ahogy szívem

őszintévé teszed s nem

törődve semmivel, senkivel

vallhatok úgy, hogy csak

te tudod, milyen vagyok akkor,

mikor általad szárnyalok.

Úgy olvasd, ez egy 

komolytalan vallomás!

Zene

Újból itt

Bánt a fény.

Lábam visz,

talán a szívem?

Újból itt. Éget

a poros csönd.

Rajzomnak nyoma

sincs, se jelének,

hogy itt járt volna.

Halott hangoktól

sűrű a múlt.

Jólesik, hogy fáj,

hogy még érzek.

Szívem hoz ide.

Csak lehunyom

könnyes szemem

s szállok a kézhez,

belesimulok, tán

megérzi illatát,

színeit a múlt dalának.

Bánt a sötét.

Lábam visz,

talán a szívem?

Szerelmeim

Szerelmeim!

Mindőtöket ölellek.

Magammal viszlek

bennetek ... magamat.

Szerelmeim!

Tündöklő mindeneim.

Nélkületek nem sokat 

ért volna életem.

Szerelmeim!

Hálás vagyok, hogy 

mellettem voltatok

s szerethettem ahogy tudtam!

Szerelmeim!

Ha majd leszünk, ígérem

jobb leszek hozzátok,

mint valaha álmodtátok!

Szerelmeim!

Veletek szeretek most is,

s Te kedves, kit most ölelek,

légy hálás nekik értem!

Haiku

Botlott az idő!

Lesántult múltam elől,

futok mint a szél.

Hiába téptem 

szivárványt, csak színes köd.

Szívem párás könny . 

Ártatlan mosollyal

Hol vagy Igazlátó Mesemondó?

Nézd a fotón ezt az édes kislányt!

Talán három éves, hogy ölelem

babámat, micsoda szemekkel

mosolygok a világba ártatlan.

Ha akkor elmondtad volna,

honnan jöttem, hogyan, miért talán

nem történik meg az elmondhatatlan.

Hol vagy Nagy Mesemondó?

Nézd a bonyolult térképet arcomon!

Nem kímélt az élet, szeretnék

oly mesét, vigasztalót, ámítót.

Szeretnék újra kislány lenni,

mindent tudva, mindenben bízva,

mindenkit szeretve futni meséd fonalán!

S a végén? Elégedetten visszanézni.

Hol vagy rejtélyes Múzsám?

Már tudom, mindent megadna az élet,

ha megengednénk magunknak

a legszebb mesét élve, bátran lobogni.

Mond, hogy lehet? Már nem félek,

 mégsem vagyok elég bátor.

Talán ha magamhoz ölelném azt

a kislányt, ártatlan mosollyal.

.

Poros zongorád

Oly nagy itt a csönd,

halkan lépek, nem is

megyek beljebb.

Reméltem itt leszel,

kicsit még várok.

Zongorádon elbicsakló

fényben táncoló porszemek

idézik, valaha nagy

volt itt az élet.

Lüktető emlékek  árnyai 
ölelnek felém simogatva.

Volt egy tánc, szinte érzem.

Múltunk homályából,

saját sóhajom riaszt,

ideje indulni.

  Poros zongorádra rajzollak
  kedvenc kalapoddal,

s csókot lehelek arcodra, 
itt jártam, szerettelek.

Bámulom kertemet

Ablakon koppan.

Vakító fény. A légy ott

lelte halálát. 

Addig ringott a

 kövér barack, letottyant

s bámult vissza.

Rottyan a tűzön.

Üvegbe zárva várja

a szép karácsonyt.

Macska hempereg.

Bajszán hangya mászik. Úgy,

ásítva tüsszent.

Paradicsomfán 

pöndörgő levelek. Ni!

piros tojások! 

Megsült kert. A nyár

poros kemencéjéből

bőségtálat nyújt.

Rigó kóstolja

finnyásan a szőlőt. Még

nem elég édes.

Sasok köröznek

elegánsan. Kétnapos 

éhük nem látszik.

Árnyat húz az est.

Esőért  imádkozunk.

Talán majd reggel. 

Már hideg az éj.

Csillagok figyelik, mért

virrasztok velük?

Búcsúznék a nyár

tüzétől. Hűs szelekkel

vágtázni vágyok.

Fellegek ették

csillagaim. Hiába 

vártam hullásuk.

Párás hajnali

 köd. Már fittyeg egy madár.

 De korán keltél!

Izzón lobog a

nap, esőt nem adott. Még

égetni akar.

Talán ma könnyen 

elalszom. Már ölel az

édes holnapunk. 

 

Hajnal

Titokzatos, sötét éjszaka

ölében, némán megfogant

szűzi hajnal, nem is sejti mit

rejt a forró, fényes nappal.

Mire átbukdácsol rajta,

ártatlanságának árnyaival

bukik a titokzatos éjszakába.

Telehold

Sötét az éjszaka, penge

holdujjával mutat valamerre.

Szerelem fátylat teríts rám!

Csillagok mennyei lépcsőin

feledjem, földi anya szült.

Ölemben lázadó csönded,

ragyogjon mint a telehold! 

Vérében tavasz

Most a legbujább a nyár,

már kitombolta magát

s édes terhei nyomasszák.

Kincseit hullatja bárhová.

Hideg éjszakák csitítják lázát

s ledér hajnali ködökkel

bukfencezve, már az ősszel flörtöl.

Hej, mért is törődne a téllel,

hiszen vérében  tavasz csörgedez!

Mosolygós uszály

Beborít a várakozás

édes selyme, emlékeim

fészkéből hozzád száll

gyöngyházszínű álma.

Buja lombkoronákból alá

hulló csendszirmai, reszkető

illatával oltja csókszomjadat,

s pilláid ívén elnyújtózik

várakozásom édes selyme.

Idegeid csillagos rétjén bolyongó
 vágyaim, téged várnak.

Beborít a várakozás

mosolygós uszálya.  

Menj ki közéjük!

Fájdalom törte

szemével már hiába

várja jobb sorsát.

Rég feladta. A

múlt púpja eltakarja 

holnapja fényét.

Magányát óvva

kétségbeesetten néz

ki a tömegre.

Lelkében egy kis

hang rimánkodva kéri:

menj ki közéjük!

Haiku- Buddha

Üres tenyere

nem rejt semmit. Tudom jól
mért tartja nyitva.

Settenő alkony

Vörös az  ég alja, napnak

 vérét ontja az alkony.

Sötét fellegekkel rejti,

bújni kész az éj sötétjébe.

Árnyékok közt setten,

alig alvó lelkeket riogatva,

                                                            kopott lábát ködfátyolba

rejtve, riadtan várja a hajnalt.

A fény árnyakat döntve 

próbálja feledni, véres bűneit.

Csillagfényt őrizve némán
kelyhükben a virágok nem félnek.

Ki fog szeretni?

Verseid zenéi

ellebegnek előttem.

Ingerlő parfüm illat.

Lebbenő fátyol árnya.

Dallamán kacag a Hold,

csillagait ritmusra hullatva.

Sírok rajtuk, botolva

elvétve a taktust.

Verseid zenéi

ellebegnek előttem.

Halkan pityergő gyermek,

visszhang nélküli panasza.

Ki fog engem szeretni?

 Lelked kiszakadt kétsége

bolyongó kísértet, egyre

 csak itt kering köröttem.

Verseid zenéi

 ellebegnek előttem.

Az éj köldökében

Ragyog a Hold
az éj köldökében.

Alkonyi öléhez

 csillagok hajolnak.

Ébenfekete hajában

szelek cicáznak.

Emlőin éhes árnyak

csüngnek mohón.

Titokzatos mosollyal

végtelen nyújtózva,

hajnali gyöngykoszorúval

ellép a tegnap.

Álomtündér

Alám terítette sötét, fénylő

szárnyait az éjszaka.

Ma én lehetek az álomtündér!

Leaggatom a csillagokat,

s új mennyboltot borítok

magányos álmod fölé.

Lesimítva szemedről

gyémántkönnyeidet, szíven

csókollak legszebb reményeiddel,

s egyetlen örömtáncban ringva,

sétáljuk a végtelen éjszakát.

Úgy vagyok veled

Szemedben fáradt 

remény. Koppan a bánat.

Engem is éget.

Úgy vagyok veled ,

még te sem tudsz róla. Túl 

minden fájdalmon.

Álmom átszövi

lényed, meztelen szívvel

arctalan éllek.

...

Ámulva lesem

hová lettek álmaim?

Megvalósult mind!

Nélkülem hódítani

Ha jön az este

s fáradt lábbal,
szomjas ajkad hűs

sörbe mártod, de

szeretném csókolni

keserédes habját
szomjas ajkadról!

 Elnézve megjárt

hegyeid csúcsát s jut

eszedbe a két szelíd domb,

 mit itt hagytál árván,

de jó lenne, ha éreznéd,

hogy sírnak utánad!

Hűs ágyadba dőlve,

fáradtan ha felsajdul

öleléseink buzgó vízesése,

merülj el emlékében úgy,

soha többé ne vágyd

 hegyeid hideg csúcsait

nélkülem hódítani!

Hej! Édes lányom!

Hej! Édes lányom!

Lábam de ráncos, pedig

még alig éltem.

Te csak menj, táncolj!

Majd gyönyörködöm benned,

úgy, hogy meg ne láss.

Titokban verem 

a taktust, vénen is van

jó ritmusérzék.

Hej! Édes lányom!

Mit tudod te még, milyen

az öreg lomb árnya?

Ha mondanám is?

Minek? Én sem hittem jó

anyámnak ifjan.

Csillagok közt tivornyázva

Aranykupolát terít fölém a Nap,

de én a vad, sötét éjszakában vágyom

elveszni. Csillagok közt tivornyázva,

óceánok mélyébe zuhanni, át a magmán

s izzó fénypontként ragyogni

hajnalig a vad, sötét éjszakában.

Hogy nem unom meg?

Miért is kellenék bárkinek?

Hisz magamat sem szeretem.

Az életem? Tétova fércmű.

Átírni sincs kedve senkinek.

Rég nem hullatok könnyeket .

Butaságból fogantam, butaságból

tartok távolságot életemtől.

Bármikor eldobnám egy másikért,

de mégis itt vagyok. Végtelen

vagdalkozás után elfogadtam,

s vakotás tükrömben próbálom

meglátni az egyre bomló formában,

mit is keresek én itt örökké, hogy 

nem unom meg a próbálkozást?

Virraszt a vágyakozás

Kőágyat vetett a távolság.

Ide-oda dobál benne a magány.

arcomra könnypárát hullatva.

Reméltem hiányod, átkozom magányom.

Virrasztó várakozással kémlelem a holnapot,

arcodon tőlem ragyog-e mosolyod? 

Ujjaim közt sírva csorog az idő,

a távolság peremén virraszt a vágyakozás.

József Attila

József Attila Mikor az uccán átment a kedves Mikor az uccán átment a kedves, galambok ültek a verebekhez. Mikor gyöngéden járdára lépett, édes bokája derengve fénylett. Mikor a válla picikét rándult, egy kis fiúcska utána bámult. Lebegve lépett - már gyúlt a villany s kedvükre nézték, csodálták vígan. És ránevettek, senki se bánta, hogy ő a szívem gyökere-ága. Akit ringattam vigyázva, ölben, óh hogy aggódtam - elveszik tőlem! De begyes kedvük szivemre rászállt, letörte ott az irígy virágszált. És ment a kedves, szépen, derűsen, karcsú szél hajlott utána hűsen! (1925. június / 1928)

Én is azt dúdolom

Lassan telnek a 

napok. Vajon lépteid 

felém  tartanak?

Mit kutatsz hegyen,

völgyön át, mit nálam nem 

találsz? Tudod-e?

Ha megállsz egy szép

virágnál, illatát zárd

 nekem szívedbe!

Ma éjjel nézz fel 

az égre, valaha ott

álmodtál rólunk!

Számtalan csillag

őrzi vágyad, válaszd ki

melyik szól rólunk.

Az éji csendben

halld a szív szavát, ma én

 is azt dúdolom!

Elhittem

Amit szárnyaknak

hittem, mankóknak sem jók.

Nincs hit, nincs erő.

 Egyetlen mondat

tette ezt velem, milyen

kár, hogy elhittem. 

 

Zene

Mélabús reggel

A Hold fénynyilát

rám lőtte. Ébren vártam

a hajnali fényt.

Lomha esőfelhők

bukdácsoltak hajnali

párafelhőkben.

Misztikus reggel.

Lehullott virágjaim

az őszt idézik.

Messze mentél, nem 

leszek elérhető.Ha 

ott vagy, légy ott.

Nem oly rég értem 

reszkettél - már attól félsz

engem is elhagysz.

Mire feloszlott

a gomolygó köd, messze

 tévedtem tőlünk.

Fehéren izzó

Nap. Arcomon izzadság

közt csorgó könnyek.

 

A macska

Harmincöt fok árnyékban.
Kerted rezdületlen, csak a  hőség
vibrál a tikkadt levelek csúcsán.

Ebéd utáni tunyasággal bámulod,
túl kék medencédben a némán
vergődő, haldokló bogárkákat.

Lassan lecsukló pillákkal még
látod, hogy az asszony kényes
macskája, unottan ásít a közelben.

Jóllakottan bár, mégis homályos,
bizsergő nyugtalansággal süllyedsz,
egyre messzebb a valóságtól.

Tegnapod íze holnapod illatával
összefolynak.  Kávézás után,
 csókok ízével szenderegsz.

A macska lassan feléd sandít,
mintha látná kábuló vágyaid,
érezte, most nem kergeted el.

Öledbe ugrott oly puhán, szemed
sem rebbent, álmodozva tán a szádba
omló emlékek miatt, nem zavartad el.

A bogárkák kínja  lassan elcsitult.
Halk dorombolásba fúlt a délután
s a macska figyelte álmodat.

Szerette asszonyát s egyre
erősebben dorombolva gyengéden
dagasztotta öledben a  vágy tüzét.

Mire föleszméltél az eleven érzésre,
kerted mélyén párjára lelt a macska.
 Hőség vonaglott a levelek csúcsán.

Kínzó szomjúsággal öledben,
nem értetted, mért nyúltál rég elfelejtett
vággyal ,asszonyod csípője után.

Zene

Bíbor dallam

Messze, hozzád röpít egy dallam.

Titkok nélküli virágként hajlik hozzád.

Felnéztél, valamit érzel,

  tán a szirmok sejmét ajkadon.

Látom szemedben a fájó sóhajt,

a bizonytalanság harmat fátyolát.

A dallam bíborában ringatlak,

nyugodj meg kedves, szeretlek.

Szemhéjadra csókolom a legszebb

ígéretet: ez a dallam, mindig veled lesz.

Tatisheri

a poros virágillatban fuldokló csendet

a tűzben égő madársírást

a távolodó léptek visszhangját meghallom

tükörből kinyúló csontujjak tépnek arcomba

közben egyedül vagyok

csak az őrült fájdalom az

ki előttem kecsesen meghajol

haláltáncomra kér fel

s én öntudatlanul nyújtom a kezem

nem félek

bár nem tudom

hogy hová megyek

vakon táncolok

a poros virágillatban

a fuldokló csend átitat

a madársírás elhamvadt rég

a tükörben

távolodni látom magamat

a tánc hirtelen véget ér

ott megyek én

de mégis itt vagyok

a távolodó léptek visszhangját hallgatom

valaki elhagyott

Bong a semmi

hangokba ölel a tér

zengő idővel ringat

szivárvány íveken

siklik a csend

bong a semmi hegyén

a bizonyosság lángja

feltárja a mindenség

mélyének örök igazát

ringva, magasba zuhanok

csengve, bongva ragyogok 

Vagy

csendnek

fénye

fénynek

melege

melegnek

 ereje

erőnek

hatalma

hatalomnak

szíve

szívnek

fénye

fényének

csendje

Majd ha itt leszel

Úgy szeretnék

neked valami

szépet, igazán

jót, bíztatót, de 

mások már,

 minden gyönyörűt

elsúgtak előlem.

Nem erőlködöm,

 csak annyit:

Mézem!

majd ha itt leszel...

Karodban

Úgy szeretném, de úgy!

Kedvenc dalodra, engem

vágynál karodba!

Szemedbe zárva vezetnél,

tenyered melege, új 

ritmusra verné szívemet.

Minden taktusára, újra

és újra elvesznék benned.

Úgy szeretném, de úgy,

engem vágynál karodba!

Zene

Lángoló hegyek

Lángoló hegyek ívein,

csillogó rózsaszín felhők

közt, szivárvány villámok

mélyén illan a szerelem.

Dimenziók lélekkapuin

zuhog le, sóvár világok 

tátongó szakadék szíveibe.

Fuldokló szomjukra, egyetlen

cseppje, örök gyógyír lehetne.

Haiku

minek a szó, ha

csak visszhangja jő, halkan

csenddé enyészve

Megaláztál

Tudom, érzem, ma

a másikat éled.

Megszokott ízek,

meghitt ritmus,

rutinos kéj,

biztos gyönyör.

Bánatom csak

annyi: megaláztál,

mikor hívtalak,

nem szóltál vissza:

ma nem téged éllek. 

Zene

Szabad vagyok

szeretek végre

nem téged

nem őt

nem magamat

csak szeretek

szabad vagyok

a Mester

szívem húrjait

megzengetve

szabadságra dalolt

Bennem

Ölemet konokan  dúlva,

szívemet megnyitottad 

a végtelen gyönyörre.

Bennem olthatod féktelen

 tüzedet, élvezheted hálás 

 szívem végtelen gyönyörét.

 Világom lángtengerében, elég
 múltam minden sáros szemete.
Hálás vagyok Édes.