Videó- Angel /jelenet/

Jöjj, ha jönnöd kell!

Hűvös szélben zsongó aranyősz,

ezüstös ködbe rejtve szülöd misztikus telemet.

Jöjj, ha jönnöd kell!

Nem kínálhatsz olyan gyümölcsöt,

mit ne kóstoltam volna már.

Jöjj, ha jönnöd kell!

Egyetlen titkodtól sem félve

hajlok, ismeretlen ölelésedbe.

Jöjj, ha jönnöd kell!

Diagnózis

Vérképletéből

hiányzik a szeretet:

gyógyíthatatlan.

 

Zene

Tolvaj idő

sétál az aranyos ősz

olykor könnyeit hullatva

egy félig nyílt virágtól

minden hullott levél

történetét ismerve

magányos szerelemmel

 utolsó meleg fénysugarában

ragyogva az elégedettség

glóriájával holnapját

bölcsen a tolvaj időre bízva

még megcsodálhatja

az első hópelyheket.

Ha majd megáll...

Szerelmem! Az idő szívó

örvényének szakadékába hulltál,

éteri dimenziók, párás ködébe rejtve.

Emlékünket a felejtés hamuja

talán hosszú időkre elfedi,

s nem tudni,  hány élet múlva fogunk

sírva, vágyva újra ölelkezni?

Szerelmem! Szívem reszketve kalapál,

ha megállva az élet nehéz palástját  
újra felveszem, téged se feledjen,

s új szívemmel meglelve, lelkünk

 ujjongva elhiggye, ha csak egy életre is,

 létezik örök szerelem.

Zene

Szavak! Ne hazudjatok!

Mit mondtál, hogy is magyaráztad,

alig emlékszem.

Ajkadon mint virág nyílt mosolyod,

s lelked izzó homályából felragyogó

kedves szavaid, édes viharral

szaggatták szívem gyönyörhullámait.

Hangod végtelenített visszhangként

rezeg bennem, s repít súlytalan,

akaratgyengén hullva a boldog mámor

irdatlan tiszta mélységeibe.

Ennél jobban nem tudok szeretni.

Meztelen szívem ragyogásába ölelve,

lélekszomjad bennem leljen forrására!

Szépen szeress, hogy szívem magzata,

mely tőled fogant, óriássá nőhessen!

A karma szele legyen kegyes hozzánk!

 

Még hallgat a lélek

Még hallgat a lélek,

s nem árulja el,

mennyi vagy néki?

Adni akar-e, vagy kapni?

Fakaszt-e csodát szíve,

reszket-e vágytól a teste,

szenved-e hiányomtól?

Mennyi-mennyi kétely,

s hallgat a lélek,

nem árulja el,

mennyi vagy néki?

Ha szívemet szívedbe önthetném

Ablakomon se Nap, se Hold

soha be nem néz,

ajtómon többé be nem lépsz.

Szinte szégyenlem, miért őrzöm

ily végtelen türelemmel szívemben

a felesleges érzést?

Könnyek nélküli, fájó csöndben,

konok szívverésem ontja bánatát.

Ajtómon többé be nem lépsz.

Csillagok szíthatják szívemben

e misztikus szerelmet s jövőbe

néző lelkem párját nem leli.

Lélekmáglyám Napot s Holdat ölel

s Te nem fogod kezemet.

Ha szívemet szívedbe önthetném,

álmaimmal  álmodva, 

lelked gyönyörűséges rejtelmei

benned, tőlem zenghetnének.

Weörös Sándor

                                                                       A TÁRS

                                                                 Keverd a szíved
                                                                  napsugár közé,
                                                                   készíts belőle
                                                                   lángvirágot,
                                                                   s aki a földön
                                                                   mellén viseli 
                                                                 és hevét kibírja,
                                                                    ő a párod.

Vajda János

Húsz év múlva

Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen...

Gina emlékkönyvébe

Vezess

Fényed a csillagok közé vezessen,

ahol kihunynak a kételyek.

Te leszek, én leszel, a csend s a végtelen.

Életemet kérd!

Nászágyra váró

álmaim időtlenül,

tisztán ragyognak.

Lélekhúrjaid

bilincsbe vert dallamát,

had szakítsam fel!

Életemet kérd,

életedért cserébe!

A tél, oly közel. 

Zene

Márai Sándor

"És még is, ma is, így is,
örökké mennyit ad az élet!
Csendesen adja, két kézzel,
a reggelt és a délutánt,
az alkonyt és a csillagokat,
a fák fülledt illatát,
a folyó zöld hullámát,
egy emberi szempár visszfényét,
a magányt és a lármát!
Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,
minden napszakban, minden pillanatban!"

John Lennon

John Lennon

Képzeld el, hogy nincs mennyország
Nem nehéz, csak próbáld ki
Nincs pokol se alattunk
Felettünk csak az ég ragyog
Képzeld el hogy minden ember
Csak a mának él
Képzeld el, hogy nincsenek országok
Nem olyan nehéz
Nincs miért ölni vagy meghalni
Nincsenek vallások
Képzeld el hogy mindenki
Békében él
Mondhatod rám hogy álmodzó vagyok
De nem vagyok egyedül
Remélem egyszer te is az leszel
És eggyé válik a világ
Képzeld el, nem birtokolsz semmit
Csodálkoznék ha sikerülne
Nincs kapzsiság és éhség
Győz a testvériség
Képzeld el, hogy mindenki
Megosztja másokkal a világot
Mondhatod rám hogy álmodozó vagyok
De nem vagyok egyedül
Remélem egyszer te is az leszel
És eggyé válik a világ

Edgar Allen Poe

ÁLOM AZ ÁLOMBAN

Vedd még e csókot, édesem!
Mostan megyek, elbúcsúzom
és ez legyen a búcsúszóm:
igazat mondtál énnekem,
bús álom az én életem:
eltűnt reményem csillaga,
mindegy, nappal vagy éjszaka,
való volt-e, vagy látomány,
ma már mi sem maradt nyomán.
Minden, mi van e bús világon,
álomba ködlő furcsa álom.

Állok viharzó part előtt,
a tengerár lihegve bőg.
kezemben emlékek, romok,
arany fövény, arany homok. -
Nézem, hogy hullanak ezek
a könnyű, semmi porszemek
és könnyezek ─ és könnyezek!
Ó Istenem! bárhogy fogom,
a porba hull lágy homlokom?
Ó Istenem! nem menekül
egy szem se a vizek elül?
Hát minden-minden e világon
álomba ködlő furcsa álom?

~ Kosztolányi Dezső fordítása

Zene

Rainer Maria Rilke

 A csend

 

Hallod-e, kedves, kezem fölemelem,
hallod-e: zúg.....
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyeli a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
....de miért nem vagy itt?
Moccanok épp csak - a selymes rendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélegzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

Vörös sárkány

Az égen vörös sárkány táncol,

dísze egyetlen szó: szeretlek.

Tudom mit érez s látom őt

a felhők fölött ragyogni.

Könnyem némán patakzik,

ott vagy, ahol én nem.

Nézünk a szerelmes semmibe

Túlhevült, lihegő városomra

kegyesen lecsapott a zápor.

Senki nem bánja sáros lábát,

 s nyakába hulló borsónyi jégáldást.

Alig idő múltán, újra lángol az ég,

s a könnyű zápor langy illata

messze emel a városi katlanból,

távoli, hűs hegyek ösvényeire.

Gazdag emlékmezőkön bolyongva

-feledve uticélomat- csokornyi

szívcsodáimat pillangók rajongják,

s szemem tükrében eltévedve, 

igéző táncot lejtenek apró szívükkel.

Nézünk a szerelmes semmi

kínjának, végtelen mélyébe.

Zene . John Hopkins

Utána kéne rohanni!

Rég nem dobbant ekkorát szívem!

A férfi után néztem, s lábam nagy

iramlásával alig bírva, ezer órák 

 ölelése cikázott idegeim mélyen.

Utána kéne rohanni, ordítva

megállítani az időt, s szeméből

kiolvasni az okot: miért ment el

mellettem, magányra ítélve?

Vakon zokogó ajkaimról, néma

csókokat hullattam süket lábai elé.

Bár halnék, mint hiányod fájjam!

Ég tüzében lankad a nyár,

udvarom tikkadt csöndje,

unalmas éjszakát ígér.

Szám kiszáradt, mozdulatom

félbemarad vizeskancsómig.

Motoszkáló gondolatok

közt, körém fészkelődnek

valami édes mélabúknak,

sejtelmes ködfátylai.

Lomha lélegzetem nem 

volna, azt hinném lágy,

hűvös halálba hulltam.

Csöndbe néző lelkem, gyúlt

lángjaitól sajdul testem,

hol egykor csókokkal áldtál.

Szívemben kalimpál a bánat,

bár halnék, mint hiányod fájjam!

Azt is túlélném

Lehet-e felkészülni az újratalálkozásra?

Lesz-e mennydörgés szívemben, s lelkemnek

 annyi ereje, hogy könnyed mosollyal igyam

hűtlen szemed lélektelen, zavart  tekintetét?

Egyáltalán nem vagyok felkészülve a találkozás

kereszttüzének,  fájdalmas lélektáncára, melyben

úgy is csak az én szívem dübörögne néma kínban.

Hol lesznek akkor már, halványult csókjaink ízei,

agyonölelt óráink tikkadt gyönyörei s a bizalom,

melyet csak én dédelgettem, buta naivan?

Fájdalom lesz ott, s büszkeségem fullasztó csöndje,

mely nem engedheti az elmaradt, őszinte búcsúölelést,

amivel jobb lett volna elválnunk, megbecsülve

a sok szépet s jót, amit ketten megélhettünk.

Lehet-e felkészülni, erre a mennydörgő fájdalomra?

Csak reménykedem, lesz a sorsnak annyi jó érzése,

megkímél e fájdalomtól, s nem kell találkoznunk,

tetőzve a viszonzatlanság, még mindig égő kínját!

Mennyire félek, hogy ezt is túlélném!

Ha megszólít a csend

Ha majd egyszerre fogom látni

mind azt, mit eddig szemeim

felfogtak, kibírom-e mennydörgő 

érzéseimet szívszakadás nélkül?

A felejtés hulló ólomfátylai,

nem sújtanak-e agyon, ha túl korán ébred

gyenge elmém, gyanútlan álmából?

Lesz-e ott valaki, valami a foszló én

helyett, ami megtart, míg alvó életemről

lehull az utolsó fátyol is?

A nagy csend megszólít-e,

s tudok-e majd válaszolni?

Csendmosoly

Szálljatok sóhajok!

Cifra, rongy vágyaimat

hintsétek sivatagba, 

jéghegyek hasadékaiba,

vulkánok katlanaiba, többé

szárba ne szökhessenek!

Monoton lélegzem,

sóhajra nem kényszerítve,

lemondva a szenvedés

irdatlan gazdagságáról.

Észrevétlen lélegzetem,

apály s dagály forrása.

Csendmosolyban ragyogok,

szinte már, boldog vagyok.

Meztelen- haiku

Meztelen szívem

nem remeg. Mennyire félt,

míg rejtegettem!

Zene - Kenni G.

Léleknász

Gyönyörű negyven évének, őrjöngő

vágyával feszült tiltásom köré.

Tekintetének horga, végigzongorázott

büszke gerincem, minden idegszálán.

Igéző szemének, suttogó erejével

vérlázító tüzeket gyújtott szívemben.

Gyengülő akaratom, áttetsző látszata

mögött, égig ért az ősi szenvedély.

Összeforrt tekintetünk mandalájában

felragyogott, léleknászunk gyönyöre.

Ha, végre vége!

Halálomban Ő

elé kerülök. Végre!

Megtudom mi Ő!

. .

Tűnő időmnek

vége a végtelenbe

tűnő időtlen. 

Zene

Sóhaj-pillangók

Ezüstfolyó  tükrén, reszketve

tündökli magát a telihold.

Nem is tudom. . .

melyik ragyog szebben?

Szívem vermében, sóhaj-pillangók

repdesnek gyenge szárnyakkal.

Mily keserves kiszakadni onnan,

ha nincs, ki magába ölelné őket!

Reszket a telihold, s a víz

unottan rohan tovább.

Szívgödrömbe csorog az éj,

hömpölyögve mossa sóhajaimat,

mintha aranygyöngyöket keresne. 

Ringasd folyó kedvesen!

A hömpölygő folyóra bíztam bánatomat,

vigye vissza ahová tartozik, mellettem

olyasmivé változna, magára sem ismerne.

Hű társam, védelmezőm voltál akkor

is, amikor átkoztam ragaszkodásodat.

Szolgálatodat köszönöm! Segítettél túlélni,

valami olyasmit, amit csak veled lehetett.

Tisztán megmutattad mit vesztettem,

s megtanítottad mélyen értékelni az 

igaz kincset, melyet az élet mindig kínál.

 Ringasd folyó kedvesen, nem szokta

a magányt, s ha elértek oda, ahol már

te sem ismersz magadra, maradj vele,

hogy megtudja soha nincs igazán egyedül! 

Minden rendben van

Kifacsart lélekkel siettem a partra,

s ahogy az ég aranyszemét rám vetette,

neki ledobtam álarcaimat, mikkel hitettem

a világgal, velem minden rendben van.

Testemet a tűző fény rivaldájában hagyva,

lelkem elcsábulva rohant egy csalogató

fénysugár nyomán, önmagamat emelve,

 repítve, biztatva vissza a forráshoz.

Ismeretlen bizonyosság volt, a pillanat

ölében ringatózva tudni, bár mint tettem,

bár hol is tartsak, minden rendben van.

Önmagam tiszta forrása, hűen szeret.

Arcomon a lemenő nap, galambszívű

búcsúcsókjának aranyfényével indultam

haza, nagy tüzek melegével szívemben,

parton feledve kihűlt álarcaimat. 

Tüzet ittam

Tüzet ittam, úgy 

néztem szemedbe. Szíved

meghasadt értem.

Tűzorkánban ég

a pillanat. Ha meg kell

haljunk, hát haljunk!

Csak a szerelem

halt meg. Elválva szívem

 hasadt meg érted.

Zene

Nyugtass meg olykor!

Mond kedves, mi van veled?

Szórod-e még kincseid?

Van-e elég csókba ölelés?

Gyarapszik-e kincstárad?

Csitul-e szomjad, s jut eszedbe

olykor, ki itt a boldog?

Légváraid baldachinos ágya,

oszlatja-e kínzó kételyeid?

Lelked csonttornyának,

egyetlen lakatlan szobáját,

bejártad-e végre őszintén?

Mond kedves, mi van veled?

Nyugtass meg olykor!
 Bírod-e, ahogy teker a sorsod?

Alkonyszirmok közt

Lassan pergő alkonyszirmok

közt, megül az eltérő idők

különös csendje, tele messzi

életek sóhajnyi meséivel.

Színes illatok, érintések melege,

ízes hangok súlya lebeg körbe.

Értek mindent, érzek mindent,

mintha közülük való lennék.

Körbe éltem, haltam már minden

dimenziót, elfogytak a csodák.

Lassan pergő alkonyszirmokkal

védelmébe ölel a csend s szívem

szabadkikötője felé, milliárdnyi

csillag fénye mutatja az utat.

Zene

Marczelli György

Csodás álmom volt az éjjel,

csillag szeretkezett a holdfénnyel.

De felébredtem, ez tény:

te voltál a csillag,

én pedig a fény.

Mennyire hittem

Tavalyi és az

 idei nyár között a

 különbség: Te ... vagy.

Megfogtad kezem, 

még az is lehet, el sem

engeded többé.

Szívem ritmusát

új nótára ropja, mert

úgy táncolsz velem.

 Lüktet a várlak,

csókízű mámorban ég

a vágy, ölelj még!

Neked éneklek,

engem dúdolsz ringatón,

tiszta hangokkal.

Te és én álma,

villanása csupán a 

mi igazának!

Arcod felragyog!

Hangod csendül:

jó reggelt drága kedvesem!

Jaj! Csak álom volt!

Hidegen roppan az ágy,

hogy párnádra visszahajlok. 

Arcod felragyog, hangodat

már feledve azt kívánom,

legyen szép életed,

s ébredésed soha ne legyen,

drága kedvesed nélkül!

Gyóni Géza

Valami...

Valami édes, valami fájó
Borús merengés
Úgy elfog néha, mikor az úton
Mellettem elmész...

Úgy, úgy szeretnék visszafordulni
S nézni utánad -
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
Bús szempillámat.

Valami édes, valami titkos
Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy te is épen
Arra gondoltál.

Feneketlen kút

Feneketlen kút mélyén

körömnyi, csillanó életvíz,

mint a halál ásítása!

Szédülve hőkölök, torkomba

fulladt néma sikollyal.

Ajkamba csorgó könnyeimmel

feledtem szomjamat

a kétségbeesés kútjánál.

Karó Iván

NEM BÜNTETEK 

SOHA, SOHA, SOHA SZEBBET,
CSAK EGY OLYAN IGAZ VERSET
AKAROK A HÁZRA TŰZNI,
AMIT NEM KELL TOVÁBB FŰZNI.

MIBEN ÉLET, HALÁL NINCSEN,
ÉS NEM ÍGÉR SEMMI KINCSET.
ELMONDOM CSAK TITOK VAGYOK.
MINDENT TUDOK, MINDEN VAGYOK.

NA! HA EZT MOST ELOLVASOD,
TE, AKI MÁR LÁTTÁL VAKON,
ÉN EGY OLYAN FÉNYBEN LÁTOK:
TI VÉTKEZTEK...DE ÉN BÁNOM. 

Sarkig tárt mennybolt

Sarkig tárta mennyboltját

a mindenség,

milliónyi csillagmécseivel.

E szikrázó végtelenben,

megérintett

az örökkévalóság.

Egyetlen pillanatával

gyógyírja lett,

létem bizonytalanságának.

Felkorbácsolta hunyó 

életéhségemet,

fenséges célokért. 

Írjon nekem!

Írjon nekem arról, 
amiről
senkinek nem mer!

Valljon nekem úgy,

ahogy

senkinek nem tud!

Merjen velem azt

álmodni,

mit el sem képzelt!

Égjen szerelemben

újra,

fesztelen, szabadon!

Írjon, valljon, égjen,

mielőtt

kihunynak a csillagok!

47...50...60 év...semmiség

                     
                                                                            

Negyvenhét éves testem,

 lassan cserben hagy.

Beteg, kövér, szőrös,

és ráncos.

Szigorú vizsgálat
 alá veszem, mért

teszi ezt velem?

Negyvenhét évig hiába

fájt, észre sem vettem.

Mérgekkel tömtem,

nehéz terheket cipeltettem,

szaporodásra késztettem.

Jó szolgálatát észre

nem véve,
sosem szerettem.

Kihasználtam őt!

Negyvenhét évesen,

megtörve feladta,

 elhagyni készül.

Beteg, kövér, szőrös,

és ráncos.

Látni sem bírom,

hagyjuk el egymást!

 . . .

 Ötven év, semmiség,

 egy villanást sem ér.

Erőlködés nélkül megtörtént.

Nyomot nem hagyott,

csak a száj lett fogatlan,

a haj lett kopottabb,

a bőr lett lottyadt karistolt,

a szem lett vaksi hamis,

a láb lett csosszanó.

Ötven év semmiség,

itt muzsikál szívemben.

Egy villanást sem ér.

Nyomot nem hagyott.

semmiségem lágyan

omlik szét a semmibe.

. . .

Hatvan év,
mit is mondjak?
Tele lemondásokkal,
új lehetőségek nyílnak.
Eljövendő tavaszokat tudva,
bölcsen élvezem, az ősz
zamatos gyümölcseit,
s az elégedettségben felkészülve
várom, a szikrázó fehérséget. 

Sohasem sóhajok

Már soha nem látlak,
soha nem érintlek

  soha nem hallak.

Már soha nem érzed,

hogy még mindig vágyom rád.

Sohasem sóhajok el nem érnek,

soha, soha vágyaim, meg nem

  hatnak már.

Rabindranath Tagore

A legtitkosabb szavaimat szeretném elmondani Néked, de nincs bátorságom, mert félek, kikacagsz.
Ez az, amiért magamon nevetek, és titkom roncsait gúnyba bújtatom.
Félvállról veszem gyötrődésemet, mert félek, hogy különben Te tennél így.

A legigazibb szavaimat szeretném elmondani Néked, de nincs bátorságom, mert félek, hogy nem hinnél nekem.
Ezért öltöztetem őket a hazugság köntösébe, és ezért mondom az ellenkezőjét annak, amit akartam. Nevetségesnek tüntetem fel gyötrelmemet, nehogy Te találd azt megcselekedni.
A legékesebb szavaimat szeretném elmondani Néked, de nincs bátorságom, mert félek, hogy nem fizetsz majd hasonló értékkel.
Azért beszélek Veled keményen, és dicsekszem érzéketlen erősségemmel.
Megbántalak, mert attól félek, hogy sosem fogod megtudni, mi a szenvedés.
Vágyom hallgatagon ülni melletted, de nincs bátorságom, mert attól félek, hogy szívem kibuggyan az ajkamon.
Ezért fecsegek és csevegek vidáman, és így rejtem szívem szavaim mögé.
Nyersen bánok gyötrelmemmel, mert félek, Te találnál így tenni.
Vágyom távozni oldalad mellől, de nincs bátorságom, mert félek, hogy felismered gyávaságomat.
Ezért tartom fejem oly magasra, és jövök vidáman hozzád.
Szemed állandó villanásai örökké ébren tartják szenvedésemet.
                                                                                   

                                                                                 

-Paulo Coelho

"Az egyik percben nincs semmid, a másik percben meg

 többet kapsz, mint amit el tudsz fogadni." 

sepdiel

szeretni nem lehet csak
végtelen őszintén
oly egyszerűen mint
egy napkelte,
mint ahogy a szirom nyílik a virágon,
ahogy egy esőcsepp földet ér
mikor sír az ég,
ahogy a hullám mozdul
a tó tükrén ha az esti
szél borzolja a parti fákat

úgy
mint mikor a magány
feljajdul és társat kér

Szívem meghajolt előtted

szívem meghajolt előtted

nyitott tenyeredben dobog

pillantásod ívén ragyog

  óvón ölel melegével

sóvár öledben gyönyörködik

feledtet múltat s jövendőt

a most féktelen szabadsága

dimenziója az örök igaznak

szívem meghajolt előtted

Ha tudtam volna!

Ha tudtam volna!

Hogy utoljára érinthetlek,

addig vertem volna szívedet,

míg ordítva fel nem hasad,

s elveszhettem volna benned,

egyetlen egyszer, örökre.

Ha tudtam volna!

Visszaeső tolvajként,
ne gyere vissza többé!
Sorsunk nem lehet más,
életfogytiglan szeretni.

Zene

Rónay György

 Négy sor

Hullámra írtam, elvitte a víz.
Felhőre írtam, elfújta a szél.
Falombra írtam, letépte az ősz.
Szívekbe írok, századokra él!

Szeretlek! Vigyél el!

Megérintettem  tükörképemet.

Meleg volt!

Szívemben dörömbölt a vér.

Hajolj hozzá!

Ellenállhatatlan vonzott,

leheletét beszívni.

Tekintete horgonyt vetett szemembe.

 Fogva tartott.

A te szíved is kalapál?

Csak az álmod vagy, 

én a valóságod vagyok.

Szeretlek! Vigyél el!

Nem megyünk sehová,

ez a megérkezettség.

Zene

Ajkaidra súgom

Súgd ajkaimra, 

hívó szavad!

Tudsz-e még fájdítani,

tudlak-e még kívánni?

Ajkaidra súgom

hívó szavam.

Tudsz-e már szeretni,

mellettem maradni?

Súgd ajkaimra,

marasztaló szavad!

Engem örülj, értem égj,

többé el ne küldj!

Ajkaidra súgom,

marasztaló szavam.

Még mindig téged, még

mindig csak, érted égek.

Talán ilyesmi lesz. . .

Fordul velem a világ,

nem ismerek magamra.

Valami nagy szabadság

emel, egészen messzire.

Bármivé leszek, lelkemet

oly erő sodorja kijelölt

célja felé, nincs időm

torpanni, félni, csodálkozni.

Hagynom kell, had fusson

 ki belőlem minden, 
amit magamnak hittem.

Zsugorodó múltam egyetlen

ponttá sűrűsödve, kibontja

jelenem végtelen ragyogását,

s magába ölel a fénycsend.

Megérkeztél te is végre!

Talán ilyesmi lesz. . .

Zene

Te szeress engem!

Szerelem!

Te szeress engem!

Senki másban nem bízhatok,

elhagynak s elhagyok.

Szerelem!

Te szeress engem!

Soha többé nem nézek másra,

csak gyémánt szívedbe.

Szerelem!

Te szeres engem!

Szabadíts meg a vágy

s a ragaszkodás kínjától!

Szerelem!

Te szeress engem!

Hadd szeressek veled,

mindenkit mindenkiben!

Szerelem!

Te szeress engem!

S ha csendül a vég, el ne

engedd hűlő lelkemet!