Ringasd folyó kedvesen!

A hömpölygő folyóra bíztam bánatomat,

vigye vissza ahová tartozik, mellettem

olyasmivé változna, magára sem ismerne.

Hű társam, védelmezőm voltál akkor

is, amikor átkoztam ragaszkodásodat.

Szolgálatodat köszönöm! Segítettél túlélni,

valami olyasmit, amit csak veled lehetett.

Tisztán megmutattad mit vesztettem,

s megtanítottad mélyen értékelni az 

igaz kincset, melyet az élet mindig kínál.

 Ringasd folyó kedvesen, nem szokta

a magányt, s ha elértek oda, ahol már

te sem ismersz magadra, maradj vele,

hogy megtudja soha nincs igazán egyedül! 

Minden rendben van

Kifacsart lélekkel siettem a partra,

s ahogy az ég aranyszemét rám vetette,

neki ledobtam álarcaimat, mikkel hitettem

a világgal, velem minden rendben van.

Testemet a tűző fény rivaldájában hagyva,

lelkem elcsábulva rohant egy csalogató

fénysugár nyomán, önmagamat emelve,

 repítve, biztatva vissza a forráshoz.

Ismeretlen bizonyosság volt, a pillanat

ölében ringatózva tudni, bár mint tettem,

bár hol is tartsak, minden rendben van.

Önmagam tiszta forrása, hűen szeret.

Arcomon a lemenő nap, galambszívű

búcsúcsókjának aranyfényével indultam

haza, nagy tüzek melegével szívemben,

parton feledve kihűlt álarcaimat. 

Tüzet ittam

Tüzet ittam, úgy 

néztem szemedbe. Szíved

meghasadt értem.

Tűzorkánban ég

a pillanat. Ha meg kell

haljunk, hát haljunk!

Csak a szerelem

halt meg. Elválva szívem

 hasadt meg érted.

Zene

Nyugtass meg olykor!

Mond kedves, mi van veled?

Szórod-e még kincseid?

Van-e elég csókba ölelés?

Gyarapszik-e kincstárad?

Csitul-e szomjad, s jut eszedbe

olykor, ki itt a boldog?

Légváraid baldachinos ágya,

oszlatja-e kínzó kételyeid?

Lelked csonttornyának,

egyetlen lakatlan szobáját,

bejártad-e végre őszintén?

Mond kedves, mi van veled?

Nyugtass meg olykor!
 Bírod-e, ahogy teker a sorsod?

Alkonyszirmok közt

Lassan pergő alkonyszirmok

közt, megül az eltérő idők

különös csendje, tele messzi

életek sóhajnyi meséivel.

Színes illatok, érintések melege,

ízes hangok súlya lebeg körbe.

Értek mindent, érzek mindent,

mintha közülük való lennék.

Körbe éltem, haltam már minden

dimenziót, elfogytak a csodák.

Lassan pergő alkonyszirmokkal

védelmébe ölel a csend s szívem

szabadkikötője felé, milliárdnyi

csillag fénye mutatja az utat.

Zene

Marczelli György

Csodás álmom volt az éjjel,

csillag szeretkezett a holdfénnyel.

De felébredtem, ez tény:

te voltál a csillag,

én pedig a fény.

Mennyire hittem

Tavalyi és az

 idei nyár között a

 különbség: Te ... vagy.

Megfogtad kezem, 

még az is lehet, el sem

engeded többé.

Szívem ritmusát

új nótára ropja, mert

úgy táncolsz velem.

 Lüktet a várlak,

csókízű mámorban ég

a vágy, ölelj még!

Neked éneklek,

engem dúdolsz ringatón,

tiszta hangokkal.

Te és én álma,

villanása csupán a 

mi igazának!

Arcod felragyog!

Hangod csendül:

jó reggelt drága kedvesem!

Jaj! Csak álom volt!

Hidegen roppan az ágy,

hogy párnádra visszahajlok. 

Arcod felragyog, hangodat

már feledve azt kívánom,

legyen szép életed,

s ébredésed soha ne legyen,

drága kedvesed nélkül!

Gyóni Géza

Valami...

Valami édes, valami fájó
Borús merengés
Úgy elfog néha, mikor az úton
Mellettem elmész...

Úgy, úgy szeretnék visszafordulni
S nézni utánad -
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
Bús szempillámat.

Valami édes, valami titkos
Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy te is épen
Arra gondoltál.

Feneketlen kút

Feneketlen kút mélyén

körömnyi, csillanó életvíz,

mint a halál ásítása!

Szédülve hőkölök, torkomba

fulladt néma sikollyal.

Ajkamba csorgó könnyeimmel

feledtem szomjamat

a kétségbeesés kútjánál.

Karó Iván

NEM BÜNTETEK 

SOHA, SOHA, SOHA SZEBBET,
CSAK EGY OLYAN IGAZ VERSET
AKAROK A HÁZRA TŰZNI,
AMIT NEM KELL TOVÁBB FŰZNI.

MIBEN ÉLET, HALÁL NINCSEN,
ÉS NEM ÍGÉR SEMMI KINCSET.
ELMONDOM CSAK TITOK VAGYOK.
MINDENT TUDOK, MINDEN VAGYOK.

NA! HA EZT MOST ELOLVASOD,
TE, AKI MÁR LÁTTÁL VAKON,
ÉN EGY OLYAN FÉNYBEN LÁTOK:
TI VÉTKEZTEK...DE ÉN BÁNOM. 

Sarkig tárt mennybolt

Sarkig tárta mennyboltját

a mindenség,

milliónyi csillagmécseivel.

E szikrázó végtelenben,

megérintett

az örökkévalóság.

Egyetlen pillanatával

gyógyírja lett,

létem bizonytalanságának.

Felkorbácsolta hunyó 

életéhségemet,

fenséges célokért. 

Írjon nekem!

Írjon nekem arról, 
amiről
senkinek nem mer!

Valljon nekem úgy,

ahogy

senkinek nem tud!

Merjen velem azt

álmodni,

mit el sem képzelt!

Égjen szerelemben

újra,

fesztelen, szabadon!

Írjon, valljon, égjen,

mielőtt

kihunynak a csillagok!

47...50...60 év...semmiség

                     
                                                                            

Negyvenhét éves testem,

 lassan cserben hagy.

Beteg, kövér, szőrös,

és ráncos.

Szigorú vizsgálat
 alá veszem, mért

teszi ezt velem?

Negyvenhét évig hiába

fájt, észre sem vettem.

Mérgekkel tömtem,

nehéz terheket cipeltettem,

szaporodásra késztettem.

Jó szolgálatát észre

nem véve,
sosem szerettem.

Kihasználtam őt!

Negyvenhét évesen,

megtörve feladta,

 elhagyni készül.

Beteg, kövér, szőrös,

és ráncos.

Látni sem bírom,

hagyjuk el egymást!

 . . .

 Ötven év, semmiség,

 egy villanást sem ér.

Erőlködés nélkül megtörtént.

Nyomot nem hagyott,

csak a száj lett fogatlan,

a haj lett kopottabb,

a bőr lett lottyadt karistolt,

a szem lett vaksi hamis,

a láb lett csosszanó.

Ötven év semmiség,

itt muzsikál szívemben.

Egy villanást sem ér.

Nyomot nem hagyott.

semmiségem lágyan

omlik szét a semmibe.

. . .

Hatvan év,
mit is mondjak?
Tele lemondásokkal,
új lehetőségek nyílnak.
Eljövendő tavaszokat tudva,
bölcsen élvezem, az ősz
zamatos gyümölcseit,
s az elégedettségben felkészülve
várom, a szikrázó fehérséget. 

Sohasem sóhajok

Már soha nem látlak,
soha nem érintlek

  soha nem hallak.

Már soha nem érzed,

hogy még mindig vágyom rád.

Sohasem sóhajok el nem érnek,

soha, soha vágyaim, meg nem

  hatnak már.

Rabindranath Tagore

A legtitkosabb szavaimat szeretném elmondani Néked, de nincs bátorságom, mert félek, kikacagsz.
Ez az, amiért magamon nevetek, és titkom roncsait gúnyba bújtatom.
Félvállról veszem gyötrődésemet, mert félek, hogy különben Te tennél így.

A legigazibb szavaimat szeretném elmondani Néked, de nincs bátorságom, mert félek, hogy nem hinnél nekem.
Ezért öltöztetem őket a hazugság köntösébe, és ezért mondom az ellenkezőjét annak, amit akartam. Nevetségesnek tüntetem fel gyötrelmemet, nehogy Te találd azt megcselekedni.
A legékesebb szavaimat szeretném elmondani Néked, de nincs bátorságom, mert félek, hogy nem fizetsz majd hasonló értékkel.
Azért beszélek Veled keményen, és dicsekszem érzéketlen erősségemmel.
Megbántalak, mert attól félek, hogy sosem fogod megtudni, mi a szenvedés.
Vágyom hallgatagon ülni melletted, de nincs bátorságom, mert attól félek, hogy szívem kibuggyan az ajkamon.
Ezért fecsegek és csevegek vidáman, és így rejtem szívem szavaim mögé.
Nyersen bánok gyötrelmemmel, mert félek, Te találnál így tenni.
Vágyom távozni oldalad mellől, de nincs bátorságom, mert félek, hogy felismered gyávaságomat.
Ezért tartom fejem oly magasra, és jövök vidáman hozzád.
Szemed állandó villanásai örökké ébren tartják szenvedésemet.
                                                                                   

                                                                                 

-Paulo Coelho

"Az egyik percben nincs semmid, a másik percben meg

 többet kapsz, mint amit el tudsz fogadni." 

sepdiel

szeretni nem lehet csak
végtelen őszintén
oly egyszerűen mint
egy napkelte,
mint ahogy a szirom nyílik a virágon,
ahogy egy esőcsepp földet ér
mikor sír az ég,
ahogy a hullám mozdul
a tó tükrén ha az esti
szél borzolja a parti fákat

úgy
mint mikor a magány
feljajdul és társat kér

Szívem meghajolt előtted

szívem meghajolt előtted

nyitott tenyeredben dobog

pillantásod ívén ragyog

  óvón ölel melegével

sóvár öledben gyönyörködik

feledtet múltat s jövendőt

a most féktelen szabadsága

dimenziója az örök igaznak

szívem meghajolt előtted

Ha tudtam volna!

Ha tudtam volna!

Hogy utoljára érinthetlek,

addig vertem volna szívedet,

míg ordítva fel nem hasad,

s elveszhettem volna benned,

egyetlen egyszer, örökre.

Ha tudtam volna!

Visszaeső tolvajként,
ne gyere vissza többé!
Sorsunk nem lehet más,
életfogytiglan szeretni.

Zene

Rónay György

 Négy sor

Hullámra írtam, elvitte a víz.
Felhőre írtam, elfújta a szél.
Falombra írtam, letépte az ősz.
Szívekbe írok, századokra él!

Szeretlek! Vigyél el!

Megérintettem  tükörképemet.

Meleg volt!

Szívemben dörömbölt a vér.

Hajolj hozzá!

Ellenállhatatlan vonzott,

leheletét beszívni.

Tekintete horgonyt vetett szemembe.

 Fogva tartott.

A te szíved is kalapál?

Csak az álmod vagy, 

én a valóságod vagyok.

Szeretlek! Vigyél el!

Nem megyünk sehová,

ez a megérkezettség.

Zene

Ajkaidra súgom

Súgd ajkaimra, 

hívó szavad!

Tudsz-e még fájdítani,

tudlak-e még kívánni?

Ajkaidra súgom

hívó szavam.

Tudsz-e már szeretni,

mellettem maradni?

Súgd ajkaimra,

marasztaló szavad!

Engem örülj, értem égj,

többé el ne küldj!

Ajkaidra súgom,

marasztaló szavam.

Még mindig téged, még

mindig csak, érted égek.

Talán ilyesmi lesz. . .

Fordul velem a világ,

nem ismerek magamra.

Valami nagy szabadság

emel, egészen messzire.

Bármivé leszek, lelkemet

oly erő sodorja kijelölt

célja felé, nincs időm

torpanni, félni, csodálkozni.

Hagynom kell, had fusson

 ki belőlem minden, 
amit magamnak hittem.

Zsugorodó múltam egyetlen

ponttá sűrűsödve, kibontja

jelenem végtelen ragyogását,

s magába ölel a fénycsend.

Megérkeztél te is végre!

Talán ilyesmi lesz. . .

Zene

Te szeress engem!

Szerelem!

Te szeress engem!

Senki másban nem bízhatok,

elhagynak s elhagyok.

Szerelem!

Te szeress engem!

Soha többé nem nézek másra,

csak gyémánt szívedbe.

Szerelem!

Te szeres engem!

Szabadíts meg a vágy

s a ragaszkodás kínjától!

Szerelem!

Te szeress engem!

Hadd szeressek veled,

mindenkit mindenkiben!

Szerelem!

Te szeress engem!

S ha csendül a vég, el ne

engedd hűlő lelkemet!

Dante Alighieri - Fordította: Baranyi Ferenc

 VOLT EGYSZER EGY SZERELEM

Elmentél tőlem kedvesem,
S én hagytam, menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar hagyni kell.
Mosolygott hozzá két szemem,
De mögé más senki nem néz.
Játszani a közömbös embert,
Most látom milyen nehéz.
Ha most valaki megkérdezné
tőlem, mit jelentesz nekem,
Büszkeségemben azt felelném
Semmit, csak egy elmúlt szerelem
Elmegyünk egymás mellett,
A két szemed rám nevet
Kacagva köszönök én is,
De hangom egy kicsit megremeg.
Mosolygok az utcán sokáig,
De aztán ahogy befordulok,
Fáradtan szememhez nyúlok
És egy könnycseppet szétmorzsolok.

Lelked halk csobogás

Minden szavadban hallom,

lelked halk csobogását.

Végső lemondását az öreg

tölgynek, melynek derekát,

át nem érik már, ölelő karok.

Gyökerével mélyen a földben,

ágaival messze, fönn a légben,

megélt mindent az évszakok

ritmusában s megértett

valamit a létezés titkából.

Vastagra edzett kérgével,

nem félve izzó villámokat,

 hűen őrzi, vésett szívek,

öröknek hitt vallomásait.

Tölgyek közt is magányosan,

ha tépi vihar, vagy lágy szellő,

melengető titkokat, meséket

súg a légbe s messze-messze,

magányos lelkeket sajgat,

 vágyakat ébresztve, susogó

lombkoronája alatt heverészni.

Kis villámok cikáznak

Kis villámok cikáznak szívemben

Rettenek...és remélek, nagy vihar, 

tűzorkán ismerős előjelei!

Ki teszi ezt velem?

Tudja-e, mivel játszik, gyanútlan?

Rügyfakasztó, májusi délibáb 

vonaglik lelkemben.

Alig flört az éterben...és már égek!

Egy kéz melegét remélem, kihűlt

emlékek, vonszolt árnyai helyett. 

Visszhangtalan szerelemben

Visszhangtalan szerelemben,

reménytelen, páros magányban,

üres tekinteted messzire riasztott.

Szittya sivár, sóvárgó vágyaim,

sorra halva jelölték ki, szétváló

útjaink, fájdalmas mérföldköveit.

Szemérmes bánatom, vad bozótja

lassan eltakar, éhező szemeim elől.

Zene

Csipkezsóka ránca

Hagytam-e egyetlen ráncot arcodon,

melyet olykor gondosan megnézel,

s kutatod árkának keserédes titkát?
Moccan-e csillanó emléke annak,
aki feltárta arcfirkáid titkait?

Elátkozott Csipkezsóka alussza 

abban, örök álmát s ha, megsimítod,

Mézed minden íze ott remeg szádban

s naiv szívvel, álmodhat álmodban,

míg lelke fel nem ébred a valóra.

László Noémi

 KÉRDÉS

Tudod-e, amit én
nem tudhatok,
amiről holdtöltekor
álmodok,
emlékszel-e, ha
el vagyok feledve,
s velem vagy-e,
amikor nem vagyok?
Álmomban egyszer,
súgva-settenkedve
eljössz-e velem
sétálni a csendbe,
és engeded-e majd
ha megfagyok,
hogy eltemessenek
a tenyeredbe?

Alkut kínálok

A folyó tovairamló ölelése,

hűvösen magával ránt.

Életteremet sarokba szorítva,

lelkem egyre messzebb tőlem.

Arcomra verőfény zuhog,

lelkem egyetlen ponton ragyog.

Szavaimat  kimondatlan vallomások

rántják  mozdulatlan görcsbe.

Öröméből kirágott szívvel kérem, 

had fájjak majd helyetted!

S ha az alkut betartom hűen,

egyszer mindennek vége lesz. 

Távol is közel

 Távol kerültünk. . .megint,

de közelebb sem lehetnénk

annál, mint mikor  mosolyoddal

 arcomon, szívemben tartalak

a legszebb Buddhával meditálva.

Van-e oly sóhajtó pillanat?

Van-e oly sóhajtó pillanat,

sajnálod, mit megtehettél

volna, nem tetted meg értünk?

Én holtomig sajnálom,

miért nem én tettem meg?

Gyere kedves!

Sétálj hozzám szivárványhidunkon,

 mely öröktől összeköt!

Kérlek hagyd, hogy minden

a maga tiszta valójában történjen!

Szívem lelkedben dobog,

lelkem szívedben ragyog,

mosolyod mosolyomba olvad.

Van-e oly sóhajtó pillanat,

sajnálod, elcserélt életünket?

Zene-Ani Choying Drolma.

Robert Fulghum

Útravaló vándoroknak

Mondják majd: - Minden út megtétetett.
Te így felelj: - Még nem jutottam önmagamhoz el.

De csak kitartanak: - Mi mondható, már mind elmondatott.
Te így felelj: - Nem hangzott még az én szavam.

Azt mondják majd: - Már minden elvégeztetett.
Te így felelj: - De énreám is vár saját utam.

Így intenek: - Nagy út mindig hosszú, nehéz.

Ne félj! Te vagy saját kapud, s te vagy kapudnak őre is.
Be kell hát lépned, s menj tovább!
                             

                                                                              

Kinyílt lelked szépsége?

Kinyílt lelked szépsége?

Éhes, szomjas koldusa

az életnek, perzselő vágyad

elégedett végre, azzal ami van,

azzal, ahogy van?

Őrizd hűen aranymadaradat

az illatos viharban, mert

a szerelem árvaságában,

gyorsan hűlnek a vallomások!

Minden ami jött, múlni fog

a legszebb is, ez a törvény.

 Szíved rózsaszín fellegei

alatt az idilli hegyek, csak

az élet pazarló díszletei,

cseresznye virágzás, orgonaillatban.
Időd zsarnok fogságának,
aranyfürtös verőfényében,
napra tárva szívedet,
tanulj ragyogni!
:)