Lomos bazár

Nyirkos pince, lomos bazár.

Temetetlen életkacatok.

Szerették vagy utálták,

túléltek sok- sok szanálást.

Csorbult porcelánok közt,

kancsal babák, családtalan,

fakult fotók, öreg csipkék,

beszáradt tintatartó, vakotás

tükör, hiányos sakk készlet.

 Időtlen órák türelmével

várakozó koldus lelencek,

örökbefogadót remélnek,

de a legtöbbet körbelengi

a dohos bizonyosság, már

soha nem kellünk senkinek.

Kukoricagórééé

Ó! Nekünk is volt!

S mikor üresen állt, bábszínházat csináltam.

Öreganyám nagykendője épp, elég volt hozzá

s csutkababáim csuhépalástban parádéztak

a tátott szájú pusztai gyerekeknek, mikor

még moziról sem hallottunk s Tv is hol volt...

Elefántot, bálnát csak papíron láttunk,

mintha egy másik bolygón éltünk volna.

Csapatban jártuk a határt, télen nyáron,

néha majd meg fulladtunk a nagy vizekben,

de túléltük mint a fiúk kígyóustoros riogatását.

Sóderhegyekről ugráltunk egymás nyakába,

sóskát, szedret legeltünk, virágcsokrokat kötöttünk

anyáinknak, kik oly fáradtak voltak...mindig.

Nem féltett bennünket senki.

Tagore

 Áldozati ének

 

Csak pillanatig add nekem,
hogy melléd ülhessek bár: kérve-kérlek,
munkámat, aztán befejezhetem.
Nem tud elülni a szívem.
Arcod látása nélkül egyre küzdök
keserves, meddő, parttalan vízen.
Ma ablakomra hullt remek,
sóhajszerelmű zenéje a nyárnak,
s dongó méhektől zsongott a berek.
Most téged nézlek egyedül,
míg valahol nagy élet-áldozatról
a semmittevés álma rám terül.

William Shakespeare /Szabó Lőrinc

 LXXV. Szonett

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon
részeg vagyok és mindig szomjazom.

Zene - Gheorge Zamfir

Táncolj álmaid parazsán!

Táncolj még, álmaim parazsán!

Téged is égessen!

S, ha a csönd, nem szül szerelmet,

s szívünk nem lobban össze,

tipord hamuvá s fedje múltunkat,

ha szép jövőnk, nem lehet!

Az utolsó lehelet, mely szívemet

elhagyja, legyen áldás lelkednek!

Táncolj álmaid parazsán! 

Földi útján megfáradt

Földi útján megfáradt

 testemet eluntam én is,

de hiába a sok mantra,

foglyul ejtett lelkem,

halkan megsajdult újra.

Míg verseimet dünnyögöd

s ködfátylas emlékek,

rózsás pírjával, szívembe

hullva gyönyörködsz

s eleven tüzekkel,

szeretődben lobbansz,

az üresség könnyű párája,

az én szívemet marja.

Vágyaid virágainak illatától,

én már nem bódulhatok.

Míg verseimet dünnyögöm,

a szerelem hívó tekintetének

rózsás pírjával, álmaim

ködfátylas alakjában,

kihűlt árnyadat ölelem,

az üresség könnyű párájával.

Szélfútta szerelem

Nincs égben megírt

szerelem, mit a szél, el

ne tudna fújni.

Ne hazudj!

Ne hazudj!

Csak a szád mondja,

elnyűtt tested, csendes víztükör,

nem kell már senki.

Ne hazudj!

Tekinteted tüzétől,

 ifjakban is moccanó, zavart vágy,

titkon téged is  borzongat.

Ne hazudj!

Jobban szeretsz, mint valaha

s hiába futsz, ha szíved szeret, 

térded is hajlik szelíden.

Ne hazudj!

Szíved lobbanásra

kész máglya az öngyulladás

magányos kínjával.

Ne hazudj!

Csak lelkedre van gondod,

vége a készülődésnek,

szíved új szerelemre kész. 

Megkönnyebbülve járok-kelek,
mióta átsiklanak rajtam
a férfiak tekintetei.
Ne hazudj!

Csupám káprázat volna?

Csupán káprázat volna,

párhuzamosok találkozása

a messzi távolban?

Csillagokba álmodtuk  jövőnket

s ha az idő összefonja lelkünket

s engem óva int a csalódás fájdalma,

tudsz-e majd úgy szeretni, hogy 

ne fussak ijedten, messzire?

Kívánságokat mormolok, kegyelmezz

agyonsebzett szívemnek s méhemnek!

Szeress úgy, Istennőd lehessek!

S ha a szerelem kék madara,

fészkét elhagyja a szeretet

forrassza eggyé lelkünket

s ne legyen délibábos káprázat

a semmi időre, mit életnek vélünk!

Köröttem sétál az erdő

Köröttem sétál az illatos erdő,

mámoros virágokkal karöltve.

 Szemeben se öröm, se bánat.

 A lemenő nap szökő fényében,

engem is széppé tesz az alkony.

Könnyeim se örömé, se bánaté.

Köröttem sétál a glóriás erdő,

madarak nyugvó dalával.

Csak gondolataim sírnak

Csak gondolataim sírnak,

szemem rég kiszáradt,

szívem hideg árnyat ringat.

Itt a fényes április, boldog

madárdalokkal, zöld illatárban

s már jő a május, szerelmes

lehelettől, pőrére vetkőzve.

Széttépem lelkemet, hogy tarthat

fogva, mosolyod lidérces árnya?

Buta szívem, szerelem bolondja!

Hallgass eszedre, isteni szíveddel

különbet érdemelsz,  hűlő emléknél!

Hős szívemet, aranyhabos

 álom ringatja újra, 

tavaszi fénykoszorúban.

Sok-sok viharral szívemben

Sok-sok viharral szívemben,

kiégett szenvedéllyel,

ha van még a földön, kit

mellém rendelnek a csillagok,

minden kínra felkészülve,

újra vállalnám a lelki gyönyört,

mely beragyogná életünk alkonyát.

De jó is lenne, egy égi angyal

belesúgná szívembe, hidd el,

téged is lehet szeretni,

földi férfi szívével!

Hogy ragyoghat

Hogy ragyoghat egyetlen

szikrázó csillag, éjnek

rettentő sötét mélyén?

Miliom közt fel sem tűnne,

de így milliók csodálják,

áhítva magányos titkát

s miből egy van az égen,

reszketve féljük, mi lesz,

ha elvész a veszett mélyben

s örök sikkanás marad

egyediségének titka?

Milliók közé rejtve,

senkinek fel sem tűnne,

magányos szépsége.

Hajnal pírjára

hajnal pírjára

szelíden nyíló

karcsú tulipán

reszkető méhét

cserebogár dúlja

tövig gyalázva

egyetlen kincsét

titok maradt

a reggeli dráma

hajnali pírral

szirmait ejti

a hamvas tulipán

Kun J. Judit

Zene

Mellém ülök és....

Mellém ülök s gyengéden leveszem

rólam a nemtudás kényszerzubbonyát.

Elnézem arcodon életvonalaim nyomát

s könnybe lábadt szemmel, megfogom

kezedet s tiszta szívből súgom: bocsánat!

Kételkedve őszinteségemben, kissé

elhúzódva fürkészed tekintetemet, vajon

ez is csak álom, vagy végre őszintén

magadba öleltél az önszeretet melegével?

Elidegenedett részeim, reszketve simulnak

egymásba, ahogy víz a vízzel egyesül.

Polyák Tibor

 A halál jöjjön el

 

A halál jöjjön el értem kinek kezem nyújtom,
jöjjön el értem mert talán akkor megnyugszom.
Vigyen el messze mutassa nekem az utam,
s ne kísértsen többé már a boldogtalan múltam.

Egyre többet látom, itt lebeg halkan felettem,
mély gyászban ahol halotti ágyam vetem.
Szürke némaság a szakadt rongyok alatt,
Belül fáj nagyon, de most ajkam szótlan marad
Közel az idő mely megmarad örökké,
az emlék az itt ragadt, és az arc válik köddé.
Lassan lehunyom szemem és hagyom hogy vigyen,
átszúrja lassan a fekete rózsa elhaló bánatos szívem.
2015.04.17 Dombóvár

Nem bírom nélküled

Szívem fojtogató mostohasága,

meddig marhatja még türelmemet?

Be kell fogadjam, aminek jönnie kell, 

hisz csigaházam mélyénél, nincs tovább.

Szerelemben vett menedékem, minden

illúzióját leleplezve s meggyötörve

szilánkos csalódásokkal sem szabad

feladni reményét lélektársamnak, aki már

 felém tart, maga sem tudván, mi űzi 

életeken át, értem égve olthatatlan? 

Lobogjon hát égig a tüzem s világítsa

utadat, mert tovább nem bírom nélküled
s a fentieket kérem, ne hagyj el többé!

Zene - Gheorge Zamfir

Jones Jeremy

 SZERELEM

I.
Megálltam csendes pillanatra…
A sarki szél,
mint édes kezed, látszólag
homlokomhoz ér.
A szívemen minden átszakad…
Egy álmot ez megér?
Tán elringat a délutánban,
tán altat csendes látomásban,
mint fűszálat a dér…

Kék alkonyban keresem nyomod.
szemed felidézi a fáradt csillagot,
alakod elfedi az őszülő sár,
mintha nem lenne itt senki.
És minek is keresni
halk léptedet, ha így hiszem már?
De nem lehettél máshol soha!
Melegedet viszem tova,
mint elfeketült, röpke éj,
hol jóságod is oly ostoba,
akár tiszavirágok tömör sora,
ha megöli őket a kósza kéj!

II.
Hogy tarthatnám végre távol
szépségeidtől meggyötört
lelkem, amit a lét,
s a nélkülözés is összetört?
Hogy lehetne mindez mától?
Hogy lehetnék újra bátor?
Miért nem vitted el a magányt?
Kicsi cipőd merre táncol,
míg itt hullik minden fáról,
minden csendes roppanásból
édes-korholó imád?

III.
Csak semmi vagyok nélküled!
Gyerek, ki soha nem lehet!
Szerencse, ami elveszett!
Vagy a köd! Hogyha nyoma vész!
Mert hiába fogna két kezed,
ha úgy leszek, ha ideérsz!

Mert emlékezem rád, ahogy a teremtő
emlékszik a földre, mit megteremtett.
Munkál arcomon a szellő
puhaságával elveszejtő,
nélküled sehova sem érő,
téged teremtő képzelet.

Mindig magányban ér a holnap.
Válaszaimban mégis itt lehetsz!
Elmémben forró, vidám csodák zúgnak
és nincsen kérdés, mit te nem szeretsz.
Jól egybe gyúrtak bennünk!
Nem lehet mást tennünk,
csak ölelni végleg! Mindig! Szakadatlan!
Ölelni, végre, hogy fúljak el karodban!
Ölelni, amíg el nem hal szerelmünk!

IV.
Hogyan lehetek ennyire gyenge,
hogy rázkódó beteggé törnek a vágyaid?
Csak erősen érhetek, lásd, közeledbe,
mert erős férfinak van joga többre,
mint sóvárogva és rímeket hörögve
megénekelni álmait…

Én erős akarok lenni veled végre
hogy jogom legyen minden vad szépségre…

Feloldódom. Azt teszem szüntelen…
Behálózlak, mint édes kábulat,
és ragaszkodom, mint fogyó értelem
megértéséhez a gondolat.
Maradj velem, amíg szabad!
Maradj, hogy lehessek fejed alatt párna,
mely vágyainkból áll majd talán össze, hátha
sikerül a tegnapból átlépni a mába
csak engedj végre tovább, ha semmi se várna!
Engedd, hogy bebújjak a szívedbe, szádba,
hogy a te szemed is folyton a szememmel lássa
a világot, ami csak veled a világ ma.

Engedd, hogy nyelveden a szavak
csak rólam meséljenek
és oly nyelven hívjanak,
hogy abból mások semmit se értsenek!

Érzem, ahogy a hangtalan jelek
felkúsznak ujjadon és szívedbe meleg
vérrel áramlok, mint a jövő,
amit csak velem élhetsz, ami csak velem jön elő!
Minden forró csók,
minden buta bók
csak azért csörgedez számból ereidbe,
hogy nyughatatlan álmod legyek, ahogy várod,
hogy ne feledd el soha, merre van világod,
hol nem lehet más, csak én és te!

V.
Szóvirágként múlnak ki az álmok.
Elhagyott lehetőség
a józan értelem,
ezért kiáltok!
Ne legyen kétség!
Ha az érzelem csak dadog,
soha nem jönnek el azok a holnapok,
mert a semmi lesz az egyetlen végtelen...

Még lát bennünk a reggel!
És millió csókkal vár az ég,
az hisz bennünk még…
Mit lehet tenni ennyi teherrel?
Ki veszi át, ha közelembe nem mer
jönni a jövő sem?

Hogyan találnak a szavak hozzád,
ha mellednek feszül százezer érv?
Nehezen érthető dalaim hosszát
megszabta már a sok néma év.
Nem bújok álmaim mögé többé!
Te lehetsz csupán csak menedék!

VI.
Elfáradtam, fáraszt, hogy kívánlak,
mindennap mégis újra kitalállak.
Remegő kezemmel mutatok rád,
félek, mert féltelek. Nem érhet vád.

Este lett, sötét. Feküdj mellém!
Szoba négy sarkába csendesül mesém.
Megszorítalak, minden más várhat…
Én a te nevedet adtam a világnak!

Budapest, 2014. december 10.

(A festmény Vicente Romero Redondo alkotása.

Hamvas Béla

 Isten tenyerén ébredtem

Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre,
Hófehér csúcsokra, kopár legelőkre.
Kanyargós folyók tükrében láttam kelni a Napot,
Sugaraiban álmos hajnal mosakodott.
Láttam az óceánt gyermekként ragyogni
Sirályokat felette felhőkkel táncolni,
láttam a békét az emberek szívében,
Láttam az erdőket fürödni a fényben.
Láttam sok-sok mosolyt és láttam a reményt,
Láttam az embert, és láttam a zenét,
Láttam a földet szeretetben élni,
Láttam a csöndet a széllel zenélni.
Láttam Istent amerre csak néztem,
Miközben éppen az Ő tenyerében ültem,
S az Ő hangján szólt hozzám a szél,
Mint anya, ki gyermekének mesél,
Millió apró tükörben láthatod magadat,
Hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy!

Újraéleszti lelkemet

Hátam mögött céda életeimmel,

nem merek jövőmhöz közeledni,

pedig lélekkelyhem gyorsan fonnyad

s mélyén a nektár lassan elapad.

Kiszagolták minden édes báját,

már nem kápráztat senkit, csak

emlékeztet a gerjesztő szépre.

Egyre tisztább lelkem, hiába tudja

mi a múlatlan érték, már nem

reméli lesz oly társa, ki megérzi

kelyhe mélyén a múlatlan költeményt

s hunyó lelkemet, újra éleszti fényével. 

Ígérem átviszlek

Ha majd elfogynak nászéjszakáid

s lehunyt szemmel virrasztasz, tudd,

 én még mindig, ott úszok lelkedben.

 Kapaszkodj belém, ígérem átviszlek

 a csalódások kátrányos tengerén,

s a csókok partján elengedve, újra

 nyargalhatsz, vágyaiddal szabadon,

csak hagyj egy kis helyet lelkedben!

Máig fáj

Pont adni akartam,

mikor követelni kezdted.

Máig fáj a vállamban

a meg nem született mozdulat.

Csak önként tudok,

mindenemmel szeretni.

Köszönöm galambom!

Még nem láttam kormoránt, ily 

vidáman bukdácsolni a Dunán.

A sétány hűvös, zöldje alatt

hömpölyögő színes tömeg.

Érthetetlen, mi vonz a part

 kegyetlen, kényelmetlen padjaira,

 szobám békés csendjéből?

A hársakkal együtt bámulom

a víz ezüstszalagját, mintha

lótuszokat vélnénk ragyogni,

égi aranyporral hintve.

Vadkacsa pár siklik fel s alá,

könnyedén tova suhanva

a túlparti vacsora reményében.

Összenézve egy galambbal, 

szemét le nem véve rólam,

 lelkünk együtt dobbant percekig.

A nap legértékesebb pillanatát

köszönhetem, kedves galambom!

Mit játszik a sors?

Lelkek különös hálózata

az elektromos drótlevél.

Ismeretlenül jelentkeztél

ismerősnek s nem értem

miért, talán dallamos neved,

vagy homlokod íve mögé

képzelt színes világod,

szép sorainak árama

miatt visszaigazoltalak,

pedig azonnal kuncogtam

kérdésemen, mikor fogunk

ismerkedni, vagy csak 

maradjunk szavaink

misztikus mezején, ahol

tiszta lótuszok közt

ragyoghatsz mint a páva,

egyikünk sem sejtve, kik

 voltunk egykor s mit játszik

lelkükön a sors vonója? 

 

Zene - Kern András

Elveszett remény

Ha csók, akkor a tiéd

ég örökké a számon.

Ha tenyér melege,

az meg a tiéd kedves.

Ha lelki extázis, csakis

első  múzsámat illeti.

Mézem a legmélyebb

gyönyör csúcstartója.

Gyermekim nemzője

az egyetlen lehettél.

Ezerkarú ölelés

élménye, csak veled.
 Ó az ígéretek mezején,

tudod, csak veled édes.
Halálos szerelem?
Nem vágynám senkitől.
Örök szerelem?
Még az isteni is múlik.
 Ha szerelem emléke,

mindig az utolsóé.

Ha csalódás fájdalma

mindig az utolsóé.

Ha remény, akkor az 

enyém, rég elveszett. 

Porcelán tekintet

Mint a szél suhant át rajtam,

hideg, porcelán tekintete.

Lefagyva, szorongva néztem utána.

Ki lehet, mit keres a földön?

Megkönnyebbültem, hogy nem

érdekeltem s kívánságmantrákat

súgtam, szikár léptei elé.

Napokig borzongatott emléke,

mikor hirtelen ismerősök

üres tekintete villant szívembe,

s már tudtam, mit keres a földön.

 Nem emberi, porcelán tekintetével

hiába bolyong, lelke még másutt.

 

Zene

Nagyot lépve, nyitnom kell

Csalódások tépte álmaim

úgy lobognak- csattognak

 a tavaszi szélben, nem tudni

örömtánc-e, vagy segélykiáltás?

Tele az április kételyekkel

és sürgető kényszerekkel.

Gyávaságom lustaságát legyőzve

nagyot lépve nyitnom kell,

tolakodó lehetőségeim felé.

Bíznom kell jobb sorsomban,

talán már adókezében tartva,

 vigyázó szemét rajtam feledi! 

Haiku - Emléked

töviskoszorú

emléked - majd az idő

tépi tüskéit.

                                                                                  

Félálomban...ha akarnám...

Mielőtt elalszom, félálomban

színezgetem, holnap mi minden

történhetne velem, ha akarnám?

Utazhatnék messze délre, ahol

egész nap ragyogna rám a nap,

s talpamat forró homok csókolná.

Kérhetnék letelepedési engedélyt

az Ausztrál nagykövetségen.

Mehetnék jóságos mesemondónak,

elhagyott, rákos gyermekekhez.

Váratlanul meglephetnélek, egy

szenvedélyes ajánlattal magamnak.

Esélytelen vakrandin, meghódíthatna

életem nagy szerelmének tekintete.

Istennőként megkísérthetném

hűtlen szeretőim hétköznapjait.

Egy kiadó könyöröghetne verseimért.

Felismerhetném belső tanítómat

s véget vetnék végre az álmodásnak.

Itt aludtam el a legjobb gondolatnál.

 

Pethes Mária

jótállsz magadért. évek fölött levitálsz,

kivárod az Isten kézjegyével megjelölt időt,

amikor neked szegezik a kérdést: boldog voltál

a földön? s te azt válaszolod: igen, az voltam,

mert megadatott, hogy szerettem.

aztán egy nap minden hely, ahol jártál

megfeledkezik rólad. a következő hajnal

ugyanúgy aranylándzsával halászik a Tóban,

sötétségpaplan rejti a partot, kövek kutatják

a fény születésének rejtjelét.

de a fák még akkor is arról a nyárról susognak,

amiben a rózsa viszonzatlanul rajongott

a halvány mákvirágtól megrészegült dongóért.

Anakreón- Szabó Lőrinc ford.

Erós mint kovács

Kalapácsával Erós tüzesre vert gorombán,
s belemártotta szívem a jéghideg patakba.

 

Újrahasznosított sors

Elég későn jöttem rá,

hogy élettel s halállal kötött

sorsszerződésem apró betűs

részeire, soha nem figyeltem,

pedig az ördög abban lakik. 

Visszanézve életem, mintha

őseim újrahasznosított sorsa 

lenne, kissé átszínezve.

Mint ki álomból neszel, lassan

megértem kínjaim okát

s nem perelve múltamért,

magamat óvva ölelve, minden 

figyelmemmel betartva

a sors játékszabályait,

talán még ki is játszhatom,

élet s halál cselszövéseit.

Zene

Naplovasok nyilaznak

A mennybolt aranyló,

ezerszirmú virágából

naplovasok nyilaznak

ingerlő vágyképeket,

önkéntes magányom

biztonságos falára.

Dimenziókapukon túl,

unhatatlan illúziók

csodás kavalkádjának,

érzéki élményfürdője

ragadja el képzeletem

s vágymadarak tüzes

csőrei magányom

 ingatag rácsait tépik.

Paták dübörgése veri

ritmusba véremet

s riasztanak nyöszörgő

mantrák árnyékából

 az élet színpadára.

Tiltás

Megtiltom, hogy vágyaddal

visszajárj hozzám!

Harapd véresre ajkadat,

ha eszedbe villanok, mikor

szeretőiddel élvezkedsz!

Már nincs jogod hozzá!

Ha megérzem vágyad csődörét,

szenvedélyemen vágtázni,

oly zablát dobok rád,

melyből nehéz lesz a menekvés!

Anatole France

"Minden, ami él, az túlságosan is titokzatos. S te, kedvesem, számomra örök talány maradsz, amelynek értelme az élet gyönyöreit és a halál borzalmait rejti magában. Ne félj attól, hogy odaadod magadat nekem. Mindig vágyni fogok rád, és sohasem foglak kiismerni. Vajon valóban a miénk-e valaha is az, akit szeretünk? Vajon másvalami-e a csók és az ölelés, mint egy gyönyörűséges kétségbeesés erőfeszítése? Még amikor karjaimba szorítlak, akkor is kereslek, sohasem vagy az enyém, mert mindig kívánlak téged, s mert benned a lehetetlent és a végtelent kívánom."

                                                                              

Váci Mihály

Szelíden, mint a szél

Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg – nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam;
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
– fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak, s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzet – égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
– így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott – azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítettem
és szálltam én sebezhetetlen:
– fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
golyó, szurony, kín sűrű rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe naponkint belehaltam,
attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.

Végzetem leszek

Bordáim közt egyre vidámabban

fuvoláz az idő s szívemben letérdel

a sejtelem, múltam már ezerszer ezer.

Süket jövőmre fénykoszorút vetek 

s végzete leszek látszat énemnek.

Az idő kupolája alatt, soha többé

nem igézhet, se a múlt, se a jövő.

Zene

Ne merj sajnálni!

 ölel a víz,simogat a fény,

suttog a szél, ne add fel

senki nem láthatja, mennyire

fojtogat a gyengédség vágya

 ne merj sajnálni

- ha segíteni nem tudsz -

ez is csak luxus szenvedés,

ami még élvezhető is,

ha olykor elgyengülök

s ringat még a buta remény

ölel a víz, simogat a fény,

suttog a szél, ahogy soha még 

senki nem tudhatja, mekkora

árat adtam az erőért, mely

minden kínból kiránt

ne merj sajnálni

- ha segíteni nem tudsz -

magamat,magamért szeretem

s ha fojtogat valami bánat

befelé sírok, ne lássa senki

ne merj sajnálni

- segíteni, úgy sem tudsz -

 ölel a víz,simogat a fény,

suttog a szél, ahogy senki még

ne merj sajnálni

- soha nem adom fel -

Szép jövőm

A csontig sajgó nap melegében

emlékezetem délibábot vetett.

Elszántan suhant felém jövőbéli

képzetem, ragyogó szemekkel

s végtelen mosolyú öleléssel.

Lélegzet fojtva, szídobogva

gyönyörködtem a reszkető vízió,

távoli ígéretének illúziójában.

A pillanat teljességében, feledve

 az elválasztó messzeség fájdalmát,

csontig hatolt a bizonyosság,

szép jövőm jött elém, biztatón
s magába ölelt a út végéről.

Videó

Storia zen: l'anziano e il cagnolino

Una piccola storia zen post moderna. Come un cartone animato possa insegnare tanto, buona visione !Condividi e diventa fan di Video Incredibili

Posted by Video Incredibili on 2013. május 7.

Márai Sándor

Zene- Leonard Cohen

Teliálat

Siránkozhatnék, de képtelenség!

Mi végre lenne a sok bölcsesség?

Derűre hangolok s az elégedettség

langy melegében,minden rendben.

Az idő hangtalan rakódik múltammá

s a mécses ágaskodó lángnyelvén

támbolygó tekintetem, bukdácsolva

keresi, mi fészkelődik hangulataim

limlomjai között, nyájas sürgetéssel?

Kivédhetetlen.

Egy tesztoszteronbomba

telibe talált!

Siránkozhatnék, de képtelenség!

Derűre hangolok s paplanom

langymelegében minden rendben! 

Arcok melege simul hozzám,

nem tudni voltak, vagy lesznek?

Súlytalan vágyak hullámain lebegve,

fel sem merül a nagy kérdés,

hol van a nagy Ő, aki felrobbantotta

bölcs elégedettségem képtelenségét?

 

Megoldás legyek végre!

..."Te vagy az én nefelejtsem,

 mert oly sok szépet kaptam tőled...

drágakövet nem dob el magától az ember..."

Hát ezt is megértem végre,

igaz nem attól, akitől reméltem.

Drága szerelem!

Fordítsd felém szebbik arcodat!

Ismersz jól, nem voltam soha 

léha kompromisszum.

Kérlek, hadd legyek végre általad

megoldása, egy sóvár szívnek!

Sándor, József, Benedek

Sándor, József, Benedek

hiába vártunk titeket!

Jó hogy végre mentetek,

s esélye lett a melegnek.

A jövőt illetően, ne is

reméljetek, rég hiteltelen

minden langyos ígéretek.

Hamvas Béla

"Nem akkor érsz célhoz, ha mindent kimerítettél,

                                              hanem ha megtaláltad a kimeríthetetlent."

                                        
                                        

Süketnéma álmodó

Szerettem volna  elringatni

 magamat, hogy is élhettem volna!

Döbbent fojtogatás torkomban.

A végtelen lehetőségek, határtalan

kínálatából, nem jut eszembe semmi!

Történt aminek történnie kellett, 

de a jövőmet, talán még nem késő álmodni?

Süket csönd,  mélységes rémületében,

üres jövőm, fel sem csillant!

Még mindig tehetetlen kiszolgáltatottja

 vagyok, süketnéma álmaimnak.

Élni jöttem s
halni megyek,tölteni

üres jövőmet.

Zene- Henri Salvador

Sóvárgás

Örökké a csillagokat vágyom,

távoli dimenziókról álmodva,

de félek, ha hitem kevés, csak

 repülni fogok madárként.

Ha minden álmomat, egyetlen

pontba visszavonhatnám,

se vágyni, se álmodni se szállni

nem kellene azért, hogy végre

tudjam, mi után sóvárgok szüntelen?

Fájom a sóhajt

Voltak szép hónapok, aztán hetek,

később már csak napok s ma már

úgy érzem, csak parányi pillanatok.

Megfagy a szívem, lehet csak nekem?

Végigasszisztáltad szerelmemet,

mint egy önkéntelen kísérő, aki csak

velem jön az úton, de nem képes

annyira élvezni, hogy értené, miért

a mérhetetlen csalódás, mert szíved

nem kapaszkodhatott az enyémbe.

Egyre halványuló villanások őrzik

 a szépet s hiába minden, elmúlik

még ez is s fájom az első léha sóhajt,

mellyel mint bárki másra emlékszem.

Ripsz-ropsz két órában

Kihűlt magányom zúzmarás ajtaján,

nagylelkű "barátok" hevülten kopogtatnak.

Épp csak beugranának ripsz-ropsz

olvasztani jégvirágos magányomat,

lehetőleg hetente kétszer, két órában

s már futnának is tova melegiben,

hisz asszonyaik villámló tekintetét

félve, nagy tüzeket rakni, nincs idejük.

Egyetlen tolvajkulcsuknak zászlója

sincs.Minek is? Kincseket ígérve,

 tárt ajtókkal várják őket a szegény,

magánytól vacogó, végsőkig remélők.

Végül is, hálás vagyok a szenvtelen

sorsnak, hogy még visszautasíthatok.