4 Haiku

Vénen nem várok

úgy tavaszt - ajándék már

minden évszak.

Soha nem mertem 

mondani - szeretlek, hisz

te sem mondhattad.

 

 Csók nélküli arc.
Nem merem kérdezni - csak
kezét foghatom.

Nekem locsog az
 eső. Mit is mondhatnék?
Még esernyőm sincs.

Mi lesz akkor?

Mi lenne , ha többé

nem nyílna ki szemhéjam

s nézni csak befelé tudnék?

Mi lenne, ha az idegek mentén

csak visszafelé vezetne az út

a kezdet nélküli múltba?

Mi lenne, ha látnom kellene

mind azt mit rég elfeledtem

s megérteném mindennek okát?

Mi lenne, ha átírhatnám

a múlt kényszerét, tudnám-e

szebben álmodni jövőmet?

Mi lenne ha eljutnék

a végső pontig, ahol 

már nincsenek képek?

Mi lesz, ha akkor

belépek a fénybe, mert 

nem lesz más választás?

Mi lesz akkor, mi?

Zene

Haiku

Rád nyílt életem,

mint jól szabott kesztyű, úgy 

illik rám nyílt szívedhez.

Utam vége magányos lesz

Szakítás után,

micsoda megkönnyebbülés!

Nem függök tőled, csak magamtól.

Választhatok, fájom-e hiányod,

vagy élvezhetem  szerelmemet

a végtelenbe olvadva.

Önámító frázisok után, őszintén

bevallva, még nem tudom

a végtelent szeretni,

csak hiányod fájdalma éget.

Ha majd ez is kihűl s belül

elhal a néma zokogás,

s enged a kapaszkodás,

 a hiányt betölti a bizakodás,

hisz mindig is sejtettem,

utam vége magányos lesz.

Haiku

Testem gyönyörű

 koporsó csontvázamnak

s a szív, csak ver.

Isten álma, vagy

az én műve vagyok? Vagy-

vagy? Lehet mindegy.

Hiányod kitölti az űrt

Én nem kérhetek semmit?

S te mért nem adhatsz mindent?

Belehallgatok a csendbe, 

válasz persze nem jön.

Talán vétettem ellened,

mikor magamhoz húztalak

s túl soká vártam a csodát.

Kimondatott a szakítás

s lám az első nap nélküled

szépen eltelt. Itt az este

s a néma csöndben figyelem

hiányod mennyire kitölti az űrt.

 

Drótlevélen köszönünk

Mióta drótlevélen köszönünk

szép jó éjszakát,

hidegebb lett a párnám,

sötétebb az éjszaka,

álomtalanabbak a nappalok.

Még hozzám kötnek

sikamlós emlékek ízei,

még érzed öledbe hajtott

fejem súlyát s talán sajnálod

magányom keserédes búját.

Mióta drótlevélen köszönünk

szép jó éjszakát,

nem beszélünk kicsorbult

múltról, soha nem volt jövőről,

se arról, mi van most velünk?

Lehet-e a nemből,

végtelenbe hajló igen?

Hideg párnámra hajtom fejem,

talán a szerelem holnapra

megsúgja válaszát!

 ,

Elég volt, elég!

Szívemben a fájdalom

élesre töltve!

Lecsap az óra s a perc

töredéke alatt gyilkolni kész.

Félelem helyett elborít

a nyálkás undor.

Elég volt, elég!

Gyémántos ábrándok

mögött meglapuló gyilkos

 indulatok katyvaszában,

élet és halál cinkosan ásít.

Bármelyik csábít el,

vesztemet ássák.

Elég volt, elég!

Szívemben élesre töltött

fájdalommal,

nem dőlhetek válladra.

Zene

Bédy Lili Altass el

Altass el, úgy, mint rég,
mikor selyemként földre hulltak a napok,
s lassú folyamként kanyarogtak az éjszaka ölébe.
Betakartad a sebeket,
mit rám karcoltak a létezésed előtti tegnapok,
kezed lesimogatta a hegeket.
Bőröm ajkadtól simult,
néha azt hittem belehalok.
Úgy néztél rám,
mint eddig senki sem,
és én beleszelídültem a szemedbe.
Mond el újra a mesét,
azt, amikor a földre léptek az angyalok,
oltalmazni szép rámtekintésed.
Amikor felébredek az álom után,
úgy szeress,
hogy magától kinyíljon a holnap kapuja,
legalább addig, míg belépek rajta.

Nem tudsz szeretni?

Nem tudsz szeretni?

Akkor még jobban kell szeresselek!

 Még ha egyre nő is a távolság,

ha egyre tűnik is a lehetőség.

Mert én soha el nem hihetem,

 hogy te ne tudnál szeretni!

Csak most nem vagy önmagad

s hiszem azért találtál rám, 

hogy visszaszeresselek hitemmel

 nem hozzám, hanem  szívedhez

s majd a feldöbbenő bizonyosság

ha visszaragyog rám, együtt

kacagunk, te ne tudnál szeretni?

Pethő Gizella Ami nem lett

Te voltál az akinek

igazi asszonya lettem volna,

és te vagy, kire a tűnő idő
emlékes gyönyörét hazudom naponta.

Szobám magányán írom ezt a verset.
Ablakom párkányát eső fényezi.
Elmossa bennem fájdalmas kudarcom.

Szomorúsághoz formálódik arcom,
ha rá gondolok,
hogy ami nem lett.
  lehetett volna.

A kevés is túl sok volt

Túl sokáig hagysz egyedül!

Már nem tudom hiányod zsong,

vagy  hűvös magányom fájdít?

Csóktalan homlokod mögött,

 ismeretlen álmaid színes kavicsai

már nem velem játszanak, ha

így el tudsz maradni tőlem.

A sértődött, büszke várakozás

 fájdalmát lassan legyőzi a bölcs

derű s szilaj vágyparipáimat 

szélnek eresztve úgy érzem,

a kevés is túl sok volt, mit

az élettől reméltem. 

Késő remélni

Száz órák ölelésében

az egyetlen szó, mi

nem hangzott el,

lám  közénk állt.

Ölembe fúlva, engem

soha nem kutattál.

Már késő remélni azt,

 mit eddig sem adtál.

 Közénk ült a  bánat

s majd ha elunja végzetét,

 ragyoghatunk újra együtt,

gyanútlan boldogan. 

 

Néma szerelem

Egymásba hulló álmaim között,

magához ölelve szórít a néma csönd.

Vonzó és taszító, sürgető vágyakban

olykor elmerültem mindent engedve

s fordultam el undorral, vissza sem nézve.

Körülöttem gyorsul az élet s én egyre lassulok.

Sürget a lélek, üljek csendben

s halljam meg, mi végre az élet?

Merjem kimondani? Csak egyre vágyom:

bárhogy, bármi változik, ugyanúgy szeressek!

Már nem irigylem a nőket kikre mosolyod

ragyogni fog míg mindeneddel becézve,

kéjes sóhajaiktól alélva kielégülsz.

Lelkemet magához ölelte a csönd, 

 néma szerelem sétál szívemben.

Hold a napját megtalálta.

Zene

Megváltó fény

Méz illatú nyarad hová tűnt?

Gyöngyházkagylóba zárt a tél.

 Nem tudod miért?

Csillogó múltad fogva tart,

míg sikamlós álmaid, sóvár

vágyakban halnak el.

Messzi csillagokból égi lény

figyel s szemében ott

ragyog  megváltó fényed.

Szikrázó könnyek

Minő tűz hinti

szikrázó csillagait

sötétlő egén?

Holdnak könnyei

csillognak múlatlan

szerelme után.

A Nap gyanútlan

fürdik minden hajnalon

csillagharmatban. 

Rabindranath Tagore

 

 A Tökéletes szépségbe burkolódzik a
Tökéletlen iránti szeretetből.

                            

Zsong a vágy

Szerelem sétál

lelkedben, lépte nyomán

 zsong a vér.

Ahol végződött 

ott kezdődik, csupán más

szereposztásban.

Epedő szíved

nem fél többé megélni

szerelmes vágyát. 

Szeretnék

Időhúrjára feszít a tér.

Szeretnék újra csillagpor lenni,

élet s halál mezején!

Zene

Szeretnék sírni

Szeretnék utánad sírni,

de még el sem mentél.

Szeretnék miattad sírni,

de nem adtál rá okot.

Szeretnék érted sírni,

de nagyon bízok benned.

Szeretnék miattunk sírni,

de már elég bölcs vagyok.

Szeretnék sírni, mert fájsz,

de nem tudok és ez jó!

Paul Verlaine - Érzelmes dialóg

Magányos, ódon parkban a havon
Két árny sétál az éjben, ballagón.
Szemük holt fény, ajkuk zenéje mély,
Alig hallatszik, hogy mit is beszél?
Magányos, ódon parkban a havon
Két árnyék révedez rég múltakon.
Eszedbe jut-e még a mámorunk?
Hogy gondolod, oly messze már a múlt!
Nevemre néha nem dobban szíved?
Lelkemről álmodsz olykor? - Azt hiszed?
  Ó üdvösségünk tűnt szép napjai,
A boldog csók! - Volt benne valami!
  Mily mély hitünk volt és mily kék egünk!
  Elszállt a hit, a komor égbe tűnt!
Ballagnak ők balgán a bús úton
S csak a vak éj tűnődik szavukon.

(Juhász Gyula fordítása)

Sárközi György Nem válhatunk el

	Sárközi György Nem válhatunk el Hiába akarlak kitépni magamból, örök rendelés háncsa kötöz; A lelkek kertésze szívembe oltott, Nemes ágat, vadon fa tövihöz. Hiába akarlak letörni szívemről, Belémhegedtél mélységesen, Nem vethet ki fölsebzett rostjaimból Ezer kétségnek vihara sem. Csak az, hogy Te is élsz e szikes világban, S, hogy tudlak, s hogy szabad gondolni rád, Leverte álmaim vackor gyümölcsét, S elűzte a képzelet hamis madarát. Csak az, hogy az emlékezés viaszában Őrizhetem arcod vonalait, Kifakasztotta szerelmem alvó lombját, Hogy zúgva tört föl az eleven napig. Örök életben és örök halálban Élsz Te bennem, és élek benned én, - Nem válhatunk el... ó, le ne hervadj Drága virágom, remegő remény.