Zene

Nyekraszov Versek...

Versek, ti vagytok tanúi, hogy ömlött

Szememből könnypatak.

Lelkem viharzó perce volt szülőtök,

Vad áradat,

S az emberszívről úgy visszaverődtök,

Mint sziklákról a hab.

˙(1858)

5 Haiku

Őzgerinc. Teli

mazsolával, gyanútlan

kínálja magát.

. . .

Vak, néma árnyék,

mindig szürkén. Soha nem
 sírva fény után.

. . .

Meztelen keblén

holdfény játszik, hódoló

kedvese helyett.

. . .

Kopott haragod 
elnyűtt szomorúsága,
kinek kellene?

. . .

 Lét, nemlét álma.
Alva, élve, halva, ki
ébreszt valóra?  

Csepegő lombok alatt

Lecsattanó ég dühe, dörögve hull, sűrű

 lombok alá búvó vadakra.

Langyos pára száll, eső nyalta hátukról.

Hangtalan csőrű madarak szavára

várnak az ég csituló kedvének jelére.

Csepegő lombkoronákról 

szemükbe erőtlen napfény csillan

s nyújtóznak a szelíd ég felé.

Madárkák fénylő torkától hangos

a kéklő mennybolt.

3 Haiku

Beomlott kripta.

Moha fedi vastagon.

Virág egy szál sem.

. . .

Egy szúnyog mentett

ki rémálmomból. Hagyom,

hogy jóllakhasson.

. . .

Unottan ásít 
egy gödör. Túl rég vár.
Felvidámíthatnám.

 

Csak egy...

Múlt szerelmeit siratni épp oly hiábavaló, 

mint eljövendő szerelmekben kételkedni.

Zene

7 Haiku

Árnyékom mindig

üdén baktat utánam,

nincs búja-baja.

 Két kukac vígan

élt egy cseresznyében, míg

fel nem nyitottam.

Irigy csillagok.

Fénybogarak röptét, csak

szemük követi.

Szemével falta

a nőt, két megálló közt.

Izzadtan szállt le.

Lefotóztam a

madárfüttyöt. Nem hallod?

Hisz ott ül a fán!

Már csak az időt

látom tükrömben, egyre

romló szememmel.

Hamvasztás után,

jól fog esni egy korty víz,

száraz ajkadnak. 

Reich Károly

A boldogság keresése

Egy lapod maradt,
tegyél rá fel mindent.
Indulj neki, és tudd azt,
hogy nem veszíthetsz.

Mindegy mit csinálsz,
s az idődet mivel töltöd el:
tedd, ha magadhoz ez visz közelebb!

Meglátod majd:
nem kell, hogy bárki is megértsen,
ha tiéd a csoda, hogy magadat megérted.

Lépj rá az utadra, amin a szíved vezet,
és gazdagodsz majd minden perccel,
mert a boldogságnál az életedben
fontosabb soha, semmi nem lesz. 

Weöres Sándor

ÖRÖK PILLANAT

Mit málló kőre nem bízol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,
mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és múltja sincs,
ő maga az öröklét.
Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent --
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:
fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon. 

Ha nézem a világot Ha nézem a világot, A világ visszanéz, Azt mondom, összevisszaság, Ő feleli, teljes egész. Azt mondom, csupa valótlan, A semmiség ragyog, Ő feleli, nézz meg jobban, A valóság én vagyok. Azt mondom, merő idegenség, Sok átsuhanó tünemény, Ő feleli, nézz a tükörbe, Amit ott látsz, az vagyok én

Várnai Zseni

CSODÁLATOS Miért keresnék távoli csodákat? hiszen, hogy élek, maga is csoda! Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem, csodálni ezt meg nem szűnök soha. Csoda, hogy látok, hallok és beszélek, csoda, hogy érzek és gondolkodom, képzeletemben képek szárnyasodnak s betűhálómmal őket elfogom. Hát nem csoda, hogy írok, egymagában? Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene? Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik e furcsa szellem titkos búhelye? Csodálhatnám a napot és a holdat s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen; de mért szállnék a messzi csillagokra, hiszen csoda az én kis életem. És új életek szakadtak belőlem, oly egyszerű és mégis oly csodás, ahogy a rügyből a levél kipattan, mégis mi hát egy új fogantatás? Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni, mi a remegés, mi a félelem? S mily különös, úgy csüggni mindhalálig egy idegen, egy másik életen. A gyerekem az életemnek mása, ő én vagyok, de mégis Ő maga. Csodáltam őt, amikor járni kezdett, mikor kibuggyant legelső szava, s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem: lehetséges, hogy Ő még Én vagyok? s mikor benne is képek szárnyasodtak, akkor éreztem, hogy már elhagyott. Csodálatos, hogy mennyiféle kép van, s ahány ember, megannyi képzelet. Mindenki lát, csupán röptén elfogni kevesen tudják ám a képeket, művésznek mondják az ilyen varázslót, aki szavakba, színbe, kőbe vés, de honnan ez, én is miként csinálom? Ez az, ami oly rejtelmes, mesés. Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek! Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?! Akár a mag, amely egy sziklacsúcson gyökeret ver s kövek közt megfogan. A szél a gyönge magvat elsodorja, de erős az élet és megtapad... Csodálatos az élet és hogy élek  s hogy én is adtam életmagvakat!

Sárközi György

Virágok beszélgetése - Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál, Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzám hajoltál. Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen, Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében. - Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál, Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzád karoltál. Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként, S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként. - Egymásmellet és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok, Kergetőzve s összeborulva, mint tengeren játszó sirályok, Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben, idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen. - Egymás mellett és egymás ellen nyilunk mi, nyugtalan virágok, Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok, S úgy nézzük egymást szomorúan, kíváncsian s mindent tudóan, Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.