Konokan

Megkeserült szájjal, 

csöndben hallgatom,

mit ordít a szívem?

Csak vágy, csak ragaszkodás,

csak ámítás, csupa csábítás.

Szamszara horga tépi

sebesre szívemet.

Megkeserült szájjal,

mantrákat mormolok

konokan, nem biztos,

hogy a legjobb odaadással.

Szűz a reggel

Szűz a reggel.

Mosolyba öltöztetve,

kézen fogva vezet,

s szelíden leinti

sarjadzó gondolataim

fészkelődő mozdulatát.

Lépteimet megállítva,

nem enged visszanézni,

nem enged előre futni,

s a most időtlen 

szűziességében tartva,

feloldódik a rettenetes

kétely, ki vagyok én?

 

 

Káli László

Tudod, Kedves

Tudod, Kedves, az éjszaka nem attól szép,
hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.
Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.
Tudod, Kedves, nem attól lesz szép az élet,
hogy: mi volt. Hanem, hogy ami jön, hogyan
éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.

Haiku- Kezdete a végnek

Oly szűz a reggel.

Kezdete a végnek, nem

más, mint a jelen. 

Film

Elisabeth Gilbert

"MAGÁNY

Ha mostanában elönt a magány érzete, azt mondom magamban: - Hát légy magányos, Liz. Tapogatózz körbe a magányod körül. Csak ülj nyugodtan, és életedben egyszer viseld el. Isten hozott az emberi érzések birodalmában! De soha többé ne használd egy másik ember testét vagy érzelmeit arra, hogy a saját beteljesületlen vágyaid céltáblája legyen."

Zene- Jan Garbarek

Susan Ertz

"Milliók vágynak halhatatlanságra, de fogalmuk sincs,
mit kezdjenek magukkal egy esős vasárnapon."

Hermann Hesse

KETTEN

"Még nem sejtettem, hogy minden emberi kapcsolatban ott van a fájdalom, és két ember között, még ha nagyon erős szálak fűzik is össze őket, akkor is megmarad egy kis távolság, amelyet csak a szeretet tud áthidalni, de annak is minden pillanatban meg kell küzdenie ezért."

A kapcsolatok célja / ismeretlen szerző/

"A kapcsolatok célja nem az, hogy általuk rálelj a teljességre, hanem hogy általuk megoszd a teljességedet másokkal. Nem az, hogy felleld az örömöt, hanem hogy megoszd az örömödet. Nem az, hogy megtaláld a boldogságot, hanem hogy megoszd a boldogságodat."

 

Ketten vagyok

Mehetsz tőlem messzire,
még biztatlak is,
de nem tudhatod, hol a határ,
honnan vissza, már nem találsz.
Mintha ketten lennék.
Egyik felem érted él,
a másik ellened tör.
Nem vagyok már naiv húszas,
se gyanútlan harmincas, már
túl a könnyelmű negyvenen is.
Nem hívlak, nem kötlek, nem 
álmodok mézeskalács házikót,
hová csipkéből fonnék kerítést.
Te is tudod, minden hegy meredek,
s míg a tetőn sóváran kutatod távoli
csúcsaidhoz vezető meredélyeket,
többé nem kergetek gyanútlan álmokat.
Még biztatni is foglak, menj amerre
vágysz, hogy megtudjam milyen vagy?
Messzi tájakra küldelek, s míg
csúcsaidat hódítod, mély völgyeiknek,
sötétlő szakadékaiba szállva kutatom:
én, ki vagyok valójában?

Zene

Remélem!

Egy szó elindít gondolatfolyamot,

egy mozdulat következménye

beláthatatlan  vég, vagy kezdet,

egy tekintet megindíthat szíveket.

 Bármi lehet egy gondolatból,

bármi lehet egy érzésből,

bármi lehet egy mozdulatból!

Beleborzong elmém a lehetőségek

horizontjába, és agyam kattogva

kutat a döntő pillanatot tetten érni,

amin minden, bármi múlhat!

Honnan, mitől villan a teremtő szikra?

Én villantom, vagy az teremt engem,

csak úgy, öntörvényű, öncélú káoszból?

Van is, meg nem is, valós, mégis illúzió.

Csudába az egésszel!

Ülőpárnám csöndjében minden kérdés,

gondolat, érzés, mozdulat értelmét

vesztve, feltárja az igazságot.

Remélem!

Miért is bánnám?

Hogy történetünk ketté vált,

most vált nyilvánvalóvá,

nem is voltál velem, csak mellettem.

A legmeghittebb testi közelség sem

oldotta fel lelki távolságunkat.

A tér mi köztünk feszül, mindig

is ott volt, s mily sokáig ácsorogtam 

naiv, egyedül a szerelem hídján!

Tolvaj sorsunk szülte az alkalmat,

s te szerencsésen kihasználtad.

Nem szemrehányás, hisz naiv szívem

volt cinkosa, ösztönvágyadnak,

s miért is ne fosztogattad volna

kincseim, mit önként kínáltam?

És miért is bánnám? Ha tudnád

 mennyivel több lett abból, 

mit élvezni sem tudtál!

Vajon ki az, ami néz?

Alighogy ráébredek valami valóságszerűre,
 azonnal egy másik
képtelen valóságszerűségben találom magamat,

és kezdődik minden elölről,
de mintha már nem az lennék, aki voltam az előző valóságban.

Kezdek kételkedni magamszerűségem valódiságában.

Vajon ki az, ami nézi a valóságszerű valóság káprázatát,

s folyton ébred, ráébred, s felébred?

Zene

Szívem meglassult

Kirohanta magát a szerelem,

s szívem végre meglassult. 

Megszokott ritmusba veri

életem, s ha olykor bal kezem

jobb tenyerembe simulva,

felsajdít boldog emlékeket,

csak másik oldalamra fordulok,

s emlékeztetem magam, mily

csapodár az én szerelmem.

Jóhiszemű, csodaváró kedvem,

megint az évek homályába veszett.

Bölcs derűvel, varázsszavakat

mormolva, félálomban még

azt kívánom, a legközelebbi

nagy rohanáshoz, gyorsabb

partnert keressen nekem az ég.

Kinek számít?

Erőtlen, ködbe fúlt a délután.

Vasfogával belé mart az alkony,

 s tűzfolyam hasította ketté az éjszakámat.

 Izzó lihegéssel, szemérmetlen vágyak

meredve keresték vackukat, s borzongva

cseppentek boldog boldogtalanba.

Egednek szikrázó csillagokkal kirakott 

útvesztői, tele festett vágycsodákkal.

 Felmagasztalt javaidon

kacagott a narancsos hajnal is.

Pengeélen táncol az igazság,

kinek számít, hogy szerettem?

Csak nekem!

Erőtlen ködbe fúlt a délután,

s egész nap szakadt az ég.

Mándi Gábor

József Attila

 Keresek valakit


Tele vágyakkal zokog a lelkem,
szerető szívre sohase leltem,
zokog a lelkem.

Keresek valakit s nem tudom, ki az?
A pecek robognak,tűnik a tavasz
s nem tudom ki az.

Csüggedő szível loholok egyre,
keresek valakit a végtelenbe,
loholok egyre.

Könnyim csorognak majd kiapadnak
vágyak magukkal messzebb ragadnak
majd kiapadnak.

Búsan magamnak akkor megállok,
szemem csukódik,semmit se látok
akkor megállok.

lelkem elröppen a végtelenbe,
tovább nem vágyom arra az egyre,
a végtelenbe. 

Ady endre

HÍVEN SOHASE SZERETTEM


Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.

Ha esküdtem s majd meghaltam:
Legjobb asszonyom megcsaltam.

Ha akartam, ha igértem,
Gonosz voltam tervben, vérben.

Ha öleltem, ha csókoltam,
Borús komédiás voltam.

Ha gondoltam a halálra,
Csalfán tettem, állva, várva.

Ha valakinek esküdtem,
Esküszóból mit se hittem.

Ha tébolyban elájultam,
Új nőben ébredtem, újban.

Ha od'adtam testem, lelkem,
Kerestem és mit se leltem.

Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.

Johannes Linnankoski

Kedvesemnek...

Te értetted meg velem,
hogy milyen rejtelmes mély
és csodálatos a férfinak és a nőnek a viszonya,
hogy nem véletlenül akadnak egymásra.
Hogy a szerelem nemcsak ölelés és csók
és az érzések tavaszi mámora,
hanem a léleknek csendes boldogsága,
láthatatlan és mégis ott van mindenütt,
mindenben.
Néma és mégis sokatmondó,
még ha az ajkak meg sem rebbennek.

Fordította: Sebestyén Irén

Mosolyok bolondja

A koncert sok dalnyi ideje alatt,

egyetlen mosoly bűvölt, jobban

mint a hírességek szófacsarása.

Kezének varázslatos  tánca alatt

elirigyeltem gitárja húrjait, 

ők az ő nagy szerelmei.

A költőnőről nem is beszélve,

kinek fura versei, zenéjétől

lettek élvezhetőbbek, s még ő

köszönte meg, finom mosollyal.

Felfaltam látványát, ittam lágy

dallamait, és bújtam sálam mögé,

élvezni fantáziám hullámait.

Csak jóval később hazafelé,

 hidegtől vacogva döbbentem rá,

én a mosolyok bolondja vagyok,

s jutottatok eszembe, hogy is volt,

mi fogott meg bennetek, első látásra?

Gyönyörű mosolyotok, ami mögött

nem volt rajongás, csak a vágy.

 

CAMUS

Nézz rá Isten. Isten?
Halálnak szolgája
Ma agyam szolgálja
Ahogy elszáll a kéményen
 
Hol vagy mára?
Golyóként a szívben
Ahol eldől minden
Ott. Ott lettél árva.
 
A lakat kulcsra zárva:
Belém mar a Közöny
Már nem látok át a ködön
Hogy minek mi az ára
 
Hát gyere, ülj le mellém
Ha egyszer erre jársz
Mond el nekem mit látsz
S merre húz az elmém

Különbség

Benned egy kép van rólam...
bennem egy érzés van rólad... 

.

.

.

Zene. Michel Pépé

Sírt az ég miattunk

                                                          Könnyű zápor volt csupán.

Üdítő, hűs szellővel szemünkre
porozta idilli varázsát.

Hogy csillogott, mily víztisztán!

Arcunkat felé tárva, könnycseppjeit

ajkunkról ízleltük gyanútlan.

Csak nevettünk, s reméltünk,

pedig, hogy sírt az ég, miattunk.

Haiku- a vágy taraján

Hullámot vet a 

vágy, taraján a remény

 délibáb csupán.

                                                                                 

Égessen téged is!

Bármerre jársz,

szívemben keringsz,

bárkire mosolyogsz,

ajkamon ragyog.

Bárkit vágyva

engem lobogsz,

bárkit ölelsz,

ölemet élvezed, mert

magamba öleltelek

rég, nagyon rég, s ha

olykor feledsz is,

mikor szívem izzik

   égessen téged is!

                                                                                

Sírás fojtogat

Mennyei extázistól

könnyes szemekkel,

fájdalmas tőrt szúrtam

gyanútlan szívembe.

A sírás fojtogat.

Naivan, tárt karokkal

hajoltam sorsom felé

s szerelmem ragyogó

cseppenként koppan

reménytelen semmivé.

Sírás fojtogat, de

tiszta szívvel rohanok

                                                                  szikrázó jövőm felé.
                                                                                     

Vágymadaram

Valami azt súgta,

nézz fel az égre!

Egy gyémántszikra

villant szemembe.

Szívembe hullva

átadta egy messzi

ígéret, édes csókját.

Ó az én vágymadaram

azóta sóváran repdes,

kiszökni készül,

szabadon szárnyalni.

Az a szikra úgy izzik

kicsiny szívében, nem

lehet bírni, engedlek

utadra, szállj messze

fel az égig, vidd azt a

szikrát hintsd szerte

széjjel, majd szívemmel

kísérem szerelmem

                                                                      végtelen röptét.

                                                                                   

Álmodj szépeket

Ráz a hideg,

behúz ágyamba.

Néma csend.

Órám ketyegi,

hatkor keltelek.

Nem súgja,

álmodj szépeket.

OMMANIPEMEHUNG

Álomba ringva

szívemből  fényeket

küldök azoknak,

kiknek senki sem súgja,

                                                                   álmodj szépeket.

                                                                                   

Egyet mondhatok

Nem hittem volna soha, hogy

a kincsekért mit kergetek,

nem kell mennem sehová.

Minden futkosást, tehetetlenséget,

lehetetlenséget abbahagyva, csak

ülök és teszem mit tenni tudok, a

legjobb szándékkal.

Az áldás érdemtelen, számolatlan

hull reám, míg másokért

fújom a mantrákat.

Tanácsot adni senkinek nem tudok,

de egyet mondhatok,

saját példámon okulva:

A kincsekért mit kergetünk,

nem kell menni sehová.

Zene Szulák A.

Film: Tavasz, nyár, ősz, tél...és tavasz

Lengyel Jolán

                                                                           
Vágyaim tengerén

Vágyaim tengerén elsodort az ár,
Mint egy falevelet, könnyen viszi már.
Száguldva suhan, míg hozzád odaér,
Nincs más közöttünk, csak a szenvedély.
Magasra emel egy hullám finoman,
Lassan alászállva, örömittasan.
Lustán ringatózik a két falevél,
Boldog érzésekkel a víz tetején.

                                                                                  

Erdős Renée

Egyszer megnyugszom

Egyszer megnyugszom és erős leszek
S majd könnytelenül járom az utat.
És tűz, víz, nap, zivatar közepett
Vidáman hordom vándorbatyumat.

Egyszer majd elrepülnek álmaim,
Mint könnyű felhők a vihar után
S zaklatott éjek látomásain
Szendergő lelkem föl nem sír talán.

Szívem falán egyszer majd rést nyitok,
Mert makacsul véd múlt emlékeket.
S kiszórok onnan minden lim-lomot,
Fakó babér - és rózsalevelet.

Egyszer majd olyan egyedül leszek,
Hogy elfelejtek időt és napot.
S a lét szárnyán czikázom csüggeteg,
Miként az űrben bolygó csillagok.

S távol lesz tőlem: múlt, jövő, jelen -
Távol a zaklató álmok, a vágy -
S a nagy éjben kialszom hirtelen,
Mint egy ismeretlen, fáradt világ.

Rónay György.

Verőfény

Se vágy, se láz, se láng; csak egy parányi tisztaságot adj. Villantsd felém egy illanó mosollyal tisztaságodat. Fénylő derűdből ez a lankadó szív többet úgyse kér: annyit csupán, amennyi könnyedén a két szemedbe fér. Szerelmek, szenvedélyek, szenvedések! - semmi nem igaz, csak ez a kis mosoly, mit - könnyű labdát - felém hajítasz. Visszadobjam? - Forgatom és elejtem. Játék, semmi más. De ez legalább szép volt. Tiszta, könnyű őszi ragyogás.

                                                                               

Alessandro Baricco

 Selyem

      " Nézlek téged, szeretett uram, ne nyisd ki a szemed,

         még ne, nem kell félned, melletted vagyok, érzed?

         itt vagyok, megérinthetlek, ez selyem, érzed?"

Zene

A csend hangján

Úgy szeretném hallani

a csend szavát, érteni lényegét!

Úgy szeretném, ölelnéd szívemet,

s nyitnád a kapukat, a csend

végtelen horizontján!

Úgy szeretném hallani, 

szeretlek, úgy szeretném a csend

hangján mondani, szeretlek!

A vágy selyme

A vágy selyme,

mit szerelemből szőnek,

oly muzsika, melynek

gyöngyházfényében,

alig mozdulva táncolnak.

A lélek, a vágy, a ritmus

időtlen harmóniájából

feltündöklő szerelem

a szív mélyéből ragyogó

fényszálakkal szövi

 vágy selymét. 

Zene

Vágy / Remény

Remélhetek?

Kérdezi pirulva a vágy .

Mindig!

Súgja vágyakozva a remény.

Bátai Tibor

Egy a kettőben, kettő az egyben

Belé vetítem magam. Befogad, majd
a finomra hangolt psziché a saját
arcával sugároz vissza — engem. A
könnyednek induló mentális játszma
a kölcsönösségtől észrevétlenül
és magától értetődően válik
abbahagyhatatlanná. Tükrözések
és azonosulások oda-vissza
pattogó pingponglabdái bombázzák
az én-határokat, amíg egészen
egymásra nem nyílnak. Egy a kettőben
és kettő az egyben. Teljes szimbiózis.

Pilinszky János: Mondom neked

Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve
arcátlan elhagyod magad,
alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne,
a lámpa fénye majd beléd tapad.

A levegő meg hosszú-hosszú szálon
a fogaid közt ki-beszáll.
Messze sodor és kicserél az álom.
Tükröd előtt fésülködöl tunyán.

Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz,
vagy ásítasz, vagy éppen eszegetsz;
parázna vagy, kétség se fér e hithez,
parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.

Tulajdon árnyékoddal összefekszel,
mindegy neked, kivel-mivel;
de annyi karból hogy merülsz fel egyszer,
végűl minő medúzafő leszel?

A pusztulás a lábadnál dorombol,
miért nem űzöd már odább?
A pillantását keresgéled folyton,
és ujjaidon próbálod fogát.

Lekuporodol, s alólad a párna,
a halom párna fölmered,
mint néma hasábokból rakott máglya.
E pillanatban szinte értelek.

Parázna vagy, mondom neked, parázna,
- hallgass, míg végére jutok! -
de szíved alján embertelen árva,
s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.

Visszahúzódva az igazság tükrébe

Az egyetlen biztos helyre visszahúzódva,

szemhéjamra néma csöndet csorgatva,

a semmi hullámaiba léhán eregetve, minden

nyomorúságomat takargató talmi rongyaimat,

lecsupaszított lelkemet felkínálom az igazságnak,

mert már nem jöhet más, mint magyarázat,

miért álmodik engem, pont ilyennek a lét?

Árnyékvilágomban hol a fény, mely véget vet

az örökös kételynek, mi végre az élet szenvedése?

Mint kinek semmi vesztenivalója, vakmerő

nyugalommal visszahúzódok, az egyetlen biztos

helyre, a végtelen mélységeinek igazság tükrébe.

Néma sétány

Kihalt Duna parti sétányon,

a sirályok is messzi távol.

Pirosló padjain, csak

 az őszi zápor lógatja lábát,

s halk szomorúsággal leng,

az üres sétahajók zenéje.

Milyen más volt a tegnap este,

tekintetünk csorgó mézében

lobogó szavaink melegében!

Könnyű álmokat eregettünk,

a szikrázó folyó felett, melynek

lomha sötét sodra felkavarva

szívgödröm makacs emlékeit,

felváltva intenek, s biztatnak,

jobbról-balról karöltve, a néma

sétány mélyülő homályában.

Piros padon, árván lógatom

lábamat az őszi záporral,

s magányom vacogtató hidege,

kézen fogva haza vezet

a néma Duna parti sétányról. 

Zene

Csorba Győző

Nyolc sor

Nem is tudom,
hogy mi van a gyönyör alján,
hogy reggelre
mintha nem is lett volna,
hogy reggelre
mindegyik szerelem
kitömött kék madár,
pereg a tolla.

Leé József

 Leginkább

Ma leginkább szeretni kéne.
Mindegy, mit. Ami volt, s ami még lehet.
A tárt ölű, forró nyarakat.
Az aszott őszt. A didergő telet.
Holnap leginkább keresni kéne.
Mindegy, mit. Pompást, és nyűtt értéktelent.
Megértő jó barátokat.
Fakult emlékű férc-szerelmeket.
Végül leginkább eltűrni kéne.
Mindegy, mit. Amin változtatni nem lehet.
Az előbújó ősz hajszálakat.
A ráncokat. A reszkető kezet.

Zene- Snetberger F.

Béla Sógor

Parti fűz 

Szépnek tűnt a nap, s estére
mégis jobban meghajoltam,
sárguló, loncsos ágaimra
− lélekre a sajgó fájdalom –
bánat-madarak serege szállt.
Csivitel a tarka had, a csőrök
húsomba marnak, s szapora
szárny-verdeséssel minden,
a gyengülő, rozsdás kacson
kapaszkodó remény-levelet
a szikkadó sárba szórnak.
Hangjuk hangos, éles, rikácsoló,
levélhullatásomért engem, s
egymást hibáztató monológok
tajtékja ér az egekbe; ámulok
csak, s nézem megtört magam
a hártyásodó tó-tükörben,
s borzas ágaim a földig lógatom.
Szépnek tűnt a nap, s estére
mégis jobban meghajoltam,
sárguló, loncsos ágaim meséire
a reménytelenség könyvét
tán véglegesen rácsukom.

Haiku- Eszed mikor vesztetted?

Némán sétáló

szerelem szívembe súg:

talán rád vártam.

Elmúlt idejét 
sem tudja az ész, mikor

 veszítették el?

Szívem izzó pernyéi

Úgy vagyok veled, mióta nem vagy velem,

 minden vágyam foszló sóhaj,

önkéntelen ragaszkodás, ködös önámítás.

Szívem  nyílatlan szirmait, nem pazarlom

szélhámos kalandorok léha vágyainak.

Megcsalt a nyár, nem vakít az őszi pompa.

Az alkony felszakítja az éjszaka függönyét,

s míg mondataim kazlában, szavaim értelmét

kutatod, egyetlen szikra lángra lobbanthatja

múltunk kiszáradt, árva kévéit s csodálhatod

szívem izzó pernyéit, szemedben kihunyni.

Talán azt érezte, amit reméltem

Lelke körém fonta színeit,

 s a parti sétány félhomályában,

még illő távolságot tartva, csak

remélve- szívem nem csap be-

a szép őszi estében könnyed,

tapogatózó mondatokba zártuk

a feszítő kíváncsiságot, felém

hajló érintését vágyom-e?

Szemének meleg, barna ívén

megpihentek álmaim, s már

tollászkodott  ősi fantáziám.

Hosszú lépteivel messzi vitt

az első randevún, s anélkül

hogy érintettük volna egymást,

magába ölelve tartotta, asszonyi

odaadásom minden kulcsát.

Könnyed öleléssel váltunk el,

s a pillanat bizonyosságában,

talán azt érezte, amit remélek!

Karinthy Frigyes

 Lecke

Megcsókoltalak, megmutatni,
hogyan kell nékem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek
mutatni, hogy ölelj te meg.

És sírtam is, ölelve térded,
mert tudtam, hittem, hogy megérted,

bő könnyeim, a könnyű bért,
mit értem ontsz, a könnyekért.

Eldobtam mindent – íme, lásd,
hogyan lehet szeretni mást,

kiért mindent százszor megadnál,
ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad,
hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
csak az kap ingyen, aki ingyen ad.

Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e,
mindössze ennyi volt a lecke,

mindössze ennyi a titok,
de jaj neked, ha nem tudod.

Jaj néked, hogyha az egész
szabály és példa kárba vész.

Jobb lett volna meg sem születni
nékünk, mint egymást nem szeretni.

Zene- Snétberger F. Quartet

Hársak alatt

Rám bólogatnak a Duna parti hársak,

míg várlak, s a víz sodrán fröccsenő

csillagszikrákat számolgatva, lágyan

ringat az októberi ősz, idilli búcsúja.

Langyos szellők, hosszú lépteit ziláló,

színes levelek zizegésében elveszik

a város szürke zaja, s a lomha sétahajók

csacska hullámverésein, messzire nyargaló

 izgatott képzeletemet csitítva úgy teszek,

 mintha csak a késői nap melegét élvezném.

Nem akarlak elképzelni, csak azt remélem,

 kutató tekintetem horga szívedbe akad,

mikor a színes hársak ránk bólogatnak!

Ha gyöngy lenne

Alacsonyan szállna ma a csúnyaságok.

Ha gyöngy lenne, s disznók elé vetnék

azt hiszi, még azoknak sem kellene.

Elfuserált kísérlet minden megszólalása.

Felkérődzött értelmét, azonnal visszanyeli.

Ingatag álmainak félrebiccent árnyaitól,

idegenül elhúzódik, élete napos oldala.

Végtagjaival,  mint esetlenül lengedező 
indákkal, kapaszkodók után kaparász,

hisz tudni véli, valami súlyos hibáját,

s próbál távol érezni, együgyű önmagától.

Vannak gyönyörű virágai ablakában,

melyek a csak neki nyíló szépségükkel,

megnyugtatják, s szótlan reményt

csempésznek megtagadott szívébe.

Befogadott kóbor kutyája, úgy őrzi

zavart világát, mint egyetlen kincsét,

s hűségével támogatja egyediségét.

Megzavart elméjének ketrecében,

ha vérre menő harcot provokálnak

félelmei vágyaival, lehúzott rolók

mögött, rutinos egykedvűséggel várja

ki, aznap éjjel rémálmai üldözik,

vagy titkos vágyképei szórakoztatják.

Mélyen szálltak ma a csúnyaságok.

Haiku- Te és én

Te és én álma,
villanása csupán a 
mi igazának. 

Zene

Zene

Meditálok

Laza, semmibe révedő lélekkel,

összpontosított figyelemben

a néma semmi, olykor megszólít.

Nem szóval, testi-lelki érzettel.

Lelkem  belesimulva lebeg,

időből, térből kihullva, a létezés

másságát szokva, tanulva, ízlelgetve.

Finom változásokat hoz életembe,

alig mozduló érzelmi egyensúlyt,

az idő fölé emelkedés nyugalmát.

Vágytalanság elégedettségében,

lelkem kitáruló észlelésében,

feldöbbenek az értés igazságai.
Élet-halál bizonytalanságából,

 lelkemet a néma semmi átitatja

  létezésünk végtelen igazságával.

Baranyi ferenc

 Mulasztás

Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak.
Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt.
Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és
magad megadni késztet a férfi ölelés.
A támadásra vártál, hogy megadhasd magad.
De mindhiába vártál. Meg nem támadtalak.

Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig!
Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik,
mikor számban csupán még jövendő íz zamatja
édesíti a nyálat, indít meleg szavakra!
Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék.
Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!

Zene- Sina Vodjani

Mégis szeretem

Álmomban, fölém meredő vággyal

megkísértettél.

 Omolva hívtalak magamba, de nevetésed
 elborzasztott, már nem nekem szólt!

Riadtan ébredtem,

mennyire nem ismertem meg,

kit a legmélyebbre engedtem,

és mégis szeretem.
Ha majd észre veszed, ahogy 
a másság csituló izgalma,
megszokásba fordul, s unalmad
elégedetlen sürgetése feszít újra,
jusson eszedbe forró asszonyöleknek,
törékeny szíve, s kéjvágyad lankadatlan
 tüze olvassza fel néma jégszívedet!

Zimányi Alajos

IDŐ HÍDJÁRÓL

Nézem,
az idő hídjáról
sodródó éveken
az örvényeket,
ahogy lerántják
a felejtésbe
azt ami
oly fontos volt
régen.

Hiába
búvárkodik
az emlékezet
felhozni csak
foszlányokat
lehet.
Nézem az eget
rejtett
titkot sejtek.
Elárulásom
órájában,
éveim
megtagadnak .
ha a kakas
felharsan.
Akkor
egy nagyot
gondol a lélek
lent hagy,
hogy testetlenül
benne éljek.

Zene- David Lenz

Szavai tünde varázslóé

Szavaid édes, mint tünde varázslóé,

"imádlak magadhoz élni".

Tudni, tudni akarom, hogy a szavak

mögött, valójában ki vagy, s mit akarsz?

Magányom erőssé, és éberré tett,

megszoktam, szigorúan figyelni

még magamat is, s léha sóhajaimnak

nem engedek könnyedén.

Felismerem hamis hangjait, talmi

kincseknek, s ha olykor alámerülök is,

álságos fényeibe, hisz emberből

vagyok én is, nem tudom sokáig

hazudni magamnak, hogy élvezem.

Inkább választom az őszinte magányt,

nem várva, remélve semmit, s a kincseket

mit rejt a sors, magamban keresem.

Varga Patrícia

Utánad

Siettél, nem vártál meg,
Egy nappal korábban
születtél le újra, mikor észre-
vettem hiányodat, már nem
hatott rám a fények s a pillangók
tánca.

Feladtam érted a nyugalmat
s a békét,feladtam érted az
öröklét egységét, magammal
hoztam temérdek szeretetet,
árasztom azt magamból s adom
a lelkemet.
Utánad jöttem egy nappal,
siettem, ahogy csak tudtam,
fájdalmas volt s féltem a sötét
alagútban míg a földre kijutottam,
elvesztettelek, de tudtam, hogy
újra megtalállak, fájdalmas
harcokat vívtam félve, magányosan.
Isten megszánta sebzett lelkemet,
s itt a földön is hozzád vezetett,
most már nem hagylak, kellesz
nekem, Te vagy lelkem másik fele,
Nélküled üres s céltalan életem.
Bár két testben két lélekkel
élünk, mégis olykor egybeolvadva
felemelő lélek-érzelmekkel
egymással újra összefonódva
az élet medrében evickélünk.

Pethő Gizella

Pethő Gizella

Nem kell vigasz

hiányoddal már meg nem alázol
           jöttöddel hiányt nem pótolsz
csak kétkedésembe ütköznél
           ha vigasztalni akarnál

ígérgetős szép szavak elől
          becsukódom mint virág szirma
és gondolatod mögé bújva
          kutatom jelét az igaznak

          ...törleszkedem hétköznapokba...
          ...egy ruha...egy mozibérlet...

De nem kell a vigasz.
Mézcseppje nem volt már a tettetésnek.

Nem megyek lépre. Engedd hogy én írjak törvényt
magamnak.
Ítéletemre szabottat.

Magamra hagyott törődésem
még eldönthetné maradásom

oldásom,
vagy kötődésem.

Pethő Gizella

Múlttá igazult

az én hajóm már nem köt ki nálad

hogy tavaszomnak orgonás álmát

elvigye hozzád

mert lásd, a jelen csak átsuhan rajtam:

madár,

           halk tollú, észrevétlen

és a múlttá igazult vágyak

vigasztalni sem térnek vissza többé

maradok magamba zárva,

s mindennap újraszülöm kínzó hiányod

           az én hajóm már nem köt ki nálad

           orgonás szép tavaszomat

           már nem terítem lábaid elé