Tarkójában vasszög

Éjféli mélységben fürdenek a csillagok,

s rég aludnia kellene. 

Szemhéja mögé zárt könnyekkel

küszködve, hiába várt a megváltó álomra.

Homlokán derengő csillagfényben tűrte,

mint ver tarkójába vasszöget, kigyúrt

vigyorral a múlt, miről hitte, rég megbékélt,

s nem féltett mást, csak meggyötört szívét.

Mezítelen lelkét csillagok közé mentve,

ziháló szíve megnyugodva zuhant álomtalan

 álomba, s mosolya végigcsorgott

tarkójába vert, rozsdásodó vasszögén.

Zarándok szívem

Zarándok útján szívem,

mantrák hűvösébe takarózva,

de sokszor botlik, s hanyatlik

könnyelműen csábító álmokba,

s riad vissza az útra bánatában,

mert ahhoz még nem elég bölcs,

hogy jól játsszon, de elég bölcs,

 hogy felismerje, rosszul játszik.

Az úton ballagva botló szívemnek,

 de sokszor kell megbocsájtanom,

 míg a jóság íze véremmé válva,

zarándok szívemet boldoggá teszi.

Hogy kell emberré válni?

Sokáig nem értettem, hogy kerültem

ebbe a világba, mi köt idegen lényekhez,

 mért vagyok kicsi, mi folyik köröttem?

 Csak a babámat szerettem s a néma virágokat,

 mikből gyakran vittem Anyámnak, mert sokat sírt.

A meséket értettem, hittem az Isteneket

az elvarázsolt vadhattyúkat a hét törpét

de, hogy miért sír anyám, miért iszik apám,

miért oly rideg öreganyám, miért kapaszkodik

belém az öcsém, miért vert a tanárom,

ezeket sokáig nem értettem, nem is jutott

eszembe kérdezni, hisz oly buta voltam!

Kérdőjelek és felkiáltójelek útvesztőjében

növesztve tudtam, hogy  kislány vagyok,

de nem mondták, hogy kell emberré válni, és miért?

 

Titkon követlek

Érzem merre jársz.

A rezdülő nyár, pont

mint akkor, most is

ábrándozva csábít.

 Lányok nyíló ajkait,

sóhajtva zárnád magadba,

 szüntelen vágytól hajtva,

 mi szűk testedbe zárva,

túlfeszített idegekkel kínoz, 

űz messzeségek mélyére,

vakmerően áhítva a rezdülő

 nyár minden gyönyörét.

 Érzem amit érzel,

tudom merre jársz, 

titkon követlek.

Árnyék énem, mint a tiéd,

ábrándozva csábít.

Zene

Álmomban mindent bevallottam

Álmomban gyönyörű verset írtam neked,

 könnyekig hatódva az érzéstől.

Senki nem ölelt még így, senki

nem játszott így, testem titkaival,

senki nem kért íj keveset belőlem, 

senki nem hagyott ennyire szabadon.

Álmomban mindent elmondtam neked,

mit szemedbe nézve nem merek,

hogy mennyire fáj a néma hallgatás,

hogy mennyire hiányzik a nevetés,

hogy féltelek, mert nem engedlek senkinek,

s talán valaki mást, jobban szeretnél?

Álmomban mindent bevallottam neked, 

könnyekig hatódva az érzéstől,

 lehetek úgy őszinte, mint soha még,

s te némán átölelve, csak annyit mondtál,

minden rendben van drága kedvesem,

s úgy ölelhettelek magamba, mint senkit még. 

,

Zene

Tánc

elnyílt ajkakkal

  épp hogy érintve

   forró lehelete

  reszkető vágyát

 lassan kibontva

ájuló csendjébe

zárva ölelte

  ringatva időtlen

 titkokat oldva

álarcok hulltak

szemérmetlen

csók tüzében égve

gyanútlan hittek

 a pillanat igazában

torkuk kiszáradt

medrének néma

sóhajával épp hogy

érintve egymást

 csendbe ájuló

álmaik szétváltak

Zene

Kérlek !

Elé borulok a feledésnek,

kérlek! Csak őt ne vidd!

Hagyd rejtett oltáromon,

izzó eleven valómnak

azt, ki soha nem szeretett!

Csak szeretni szeretne

Társas magányban, örök árván

bolyonghat, szinte szabadon,

önfeledten virágtól virágig,

s bódul odaadón kelyhükbe,

túlcsorduló mosollyal imádva

nektárjuk áldását jóllakásig.

A magány önátkával verve,

az árvaság ürességének kongó

hidege,egyre hajtja, hajtja,

s hiába hagyja izzó lepedőkön

hűtlen szenvedélyét,örök

szeretője a hűvös magány.

Honnan az átok? Miért, kiért?

Már rég feledte, s egyre jobban sír, 

ártatlanságának biztos tudatában,

hisz ma már, csak szeretni szeretne.

A lét keresztjén

Futó percek szorításában,

feketén villanó emlék

tajtékzó fenevadja

feltépve  néma múltját,

izzó idegdúcai hegyén,

tüzes pofával kirázta

a kegyetlen igazságot.

Fagyott vérének izzó

jégvirágain száraz sikollyal

 siklott hasadó elméjének

legmélyebb bugyráig,

s kergette paranoiába,

kátrányos könnyzáporral.

Hosszú életeken át,

homályos bűntudat szorító

abroncsával, könnytelen

álarc mögé döbbenve 

lapult a lét keresztjén.

Zene

Rád gondolva

rád gondolva ...

tereken... időkön... átlépve,

 szívemben ringatva...

 nincs kép... nincs szó...

csak a végtelen érzés ívén

nyugvó... létezés mámora...

Zene

Céltalan öröm

Rám borul az erdő

zöldjének susogó csendje.

Céltalan lépteimet

zajtalan színek vezetik.

Ólomnehéz szívvel hajlok

illattalan kelyhek hűvöséhez.

Törékeny titkuktól bódulva,

néma tanúk állnak őrt,

az időtlen pillanat felett, mikor

zajtalan szívem céltalan örül.

Szívekbe zuhanva

Csillagidők mélyéről, bongó 

vére üstökösként kergeti.

Nevetése élő szerenád.

Egekbe csábító vággyal,

 kimondhatatlan álmokat súgva,

a szerelem ígéretének

ragyogó ívén, átzuhanva szíveken,

 vissza tűnik csillagidők mélyére.