Gyönyörűm

"Gyönyörűm"

Mágia! Bűvölet!

Egyetlen szó elég,

s őserővel felbizsereg 

a totális odaadás vágya!

Ujjaid fénysugaras

láncai, hozzád öleltek.

Kedvem lenne pilláimmal

végigkorbácsolni!

Hol voltál eddig?

Szívem lángtengerén,

ha átégeted vágyadat,

minden-bármi, nem lesz

elég jutalmunk.

St. Martin

Haiku- Elmúlás

Az elmúlás nem 

tréfa, bár komolyan sem

szabadna venni.

 

 

Kolumbán Jenő

Úgy kellene

elágazó utak
vihar felhők
szurok sárba

ragadt remények

nem sírok mert
nem akarok
az élettől

nem félek

lehullott levél
nem koppan
zizzenve szelíden

földet ér

úgy kellene
a csend itt a
szívemben mint
egy falat kenyér

Haiku / 33

Reflex mosolya 
protokoll életének
legszebb díszlete.
 . . .

 A semmiből jött,
sehová tartva. Csak egy
botlása voltam.

Úton voltam, Te
meg az út szélen álltál,
ott is maradtál.
. . .
 
 Vegyek virágot 
magamnak? Ugyan! Már ne
is reménykedjek?
  . . .

Csak látszat vagyok.
Önámítások fátyla
 alatt ragyogok.

. . .

Nézz a szemembe!
Ha lelked szép, mitől 
tartanál? Nézz hát!

. . .

 Saját életem
megfigyelője lettem.
Tét, a jólétem.
 . . . 

Nem tettem meg, de

oly merészen terveztem,

szinte élveztem.

. . .

 Lombkorona hull
fejemre. Még senki nem 
tartott királynak.
. . . 

Kéken született.
Nyakán köldökzsinórral,
halálra váltan.
. . .

Nyárra boldogan
vetkőznek,boldogan
 öltöznek télre.
. . .

Jogom van szívem

gyümölcséhez, magját

gondosan vetem.

. . .

Megsimogatta, 

magát, közben rám gondolt.

Üres örömök.

. . .

Meleg ölében,
farka rándul, egy fiú
kemény seggétől. 
. . .

Egy úton járunk, 

csak a távolság egyre

nagyobb közöttünk.

. . .

Másodvirágzó

borostyánt, méhek dongják.

Rövidülő nap.

. . .

Nappal jól voltam, 

álmomban fájt mindenem.

Mi bajom lehet?

. . .

Gyerekkoromban

derékig érő hó volt, én

meg félméteres.

 . . .

Szomszédnőmnek új

hajszíne van, talán új

szeretője is.

. . .

Locsog valamit 

az eső. Nem érdekel

senkit a sárban.

. . .

Szád kipeckelve,

fogorvosod kérdezget:

hányszor és mivel?

. . .

Húzna a mélység.

Oda se nézek! Kezed

szorítom jobban.

. . .

Műszempillája

túl hosszú, alig látja

aki szeretné.

. . .

Mindig egyforma

mosolyát, csak én értem.

Ritkán is néz rám.

. . .

Pohár alján, egy

csepp. Muslincának elég,

 hogy belefúljon. 

. . .

Kihasználtalak.

Rád gondolva bűvöltem

el egy másikat.

. . .

Lótuszom fénye,

messziről csábítja az

idegeneket.

Virághoz, csókhoz

mindig lecsukott szemmel

hajlunk édesen.

. . .

Órám rég megállt.

Azóta mindig pontos.

Meg is becsülöm.

. . .

Az öreg hölgyet

rég nem láttam. Egyre több

ajtaján a levél.

. . .

Figyeld meg! Hogyan

lesz új szeretőd, régi?

Mindig ugyanúgy.

. . .

Blúzomon egy lyuk.

Pont elég, hogy ne nézzen

folyton szemembe.

. . .

Bérelt szobámat

megosztanám, de nekem

is kevés a hely.

. . .

Krizantémok. Még

Anyámmal megyek, halott

öregjeinkhez.

Gesztenye

Míg nődögél a magasban,

senki hozzá nem nyúlhat,

úgy mereszti tüskéit.

Mikor aztán páncélját

kinövi,zuhanórepülésben

szaggatja köpenyét, s hull

a porba vakmerően, 

 fénylő, meleg- barna

bizalommal ragyogva.

Ki tudja megállni, hogy

 mint egy kincset, fel ne

vegye, s zsebének mélyén

szorongatva, valami

különös érzéssel vívódjon,

 hagyja táskája mélyén

apróra aszalódni, vagy

egy sóhajjal jó helyre

ejtve, megadni a lehetőséget,

hogy óriásságát megélje?

 

Néha, szépet hazudok magamnak.

Mindig azt hittem,

örökké, csak hát mások

nem így gondolták,

 és én sem tudtam,

hogy is kell azt csinálni?

Még azt sem engedem meg

hogy, hazudjanak valami szépet,

csak néha én, magamnak.

Selyem fényfonalak úsztak 

hosszan a kéklő légben. 

Arcomat aranyló fénytócsák

 kortalan széppé fürdették,

semmiségük könnyedével.

Hosszú sóhajjal megállt az idő,

 ölébe vonva, kegyes álmokat 

suttogott, könnyes szempillámra.

A refrén mindig az volt. ne félj,

 ne félj, én örök vagyok neked.

Szívem, mint kolibri szárnya, 

ha nem röpülhet, meghalna

ragyogás nélkül, így hát

szikrázó könnycseppjeimet virágok

kelyhébe zártam,s egy pillangó röptére

bízva fájdalmam, szívemben aranyló

fénytócsákkal, fényfonalakat

eregetek a kéklő égen.

Zene

Haiku-6

Megszületünk, s
az élet elkezd velünk,
megbarátkozni.
. . .

Köd ül a tóra.

Félmeztelen fák közt, Hold

parazsa izzik.

. . .

Arról álmodik

amiről nem szabadna.

Szemét lehunyva.

. . .

 Ha kértem volna,

hazudj valami szépet,

nem tudtál volna.

. . .

Kevés, vagy sok volt?

Vagy semmi? akár hogy is,

könnyen lelépett.

. . . 

Ha nem tudsz, hallgass!

Ha tudsz, akkor is, hiszen

hallgatni arany.

 

Wass Albert

 A funtineli boszorkány - részlet

"-Nem olyan borzasztó az, Teofil. Az ember elalszik lassan, és nem ébred föl többet. Csak pihen és pihen. Pihenni jó...A sebesült felnyögött. Szemei lázasan remegtek.

-De az élet! Soha többet nem látni az erdőt, és nem hallani a madarakat! Pedig az élet olyan szép Nuca...
-Itt maradsz te Teofil ezután is. Csak nem láthatnak többé az emberek. Nincs több bajod az emberekkel. Te hinted éjszaka a harmatot a fűre, és te rázod le a fák leveleit ősszel. És amikor az első virág kinyílik az erdőn, ott állsz majd mellette és megfested a szirmait. Együtt szállsz a pillangókkal és ujjaid megérintik a fenyőtűk hegyét, és azok csillogni fognak tőle a napban, és te hordod majd, mint a szellő a jó illatot üvegből üvegbe, és meglesed a tündéreket, amikor fürödnek...
Az asszony beszélt. Az ember nehezen hörgött, szája megrándult néha, mintha mondani akart volna valamit, aztán a hörgés csöndesedett, a szemek elvesztették a fényüket, az élet láthatatlan párája elszállt valahova a kék végtelenbe..."

Haiku- 14

 Hernyó rágja kék

virág szirmát, s közben

ámul szépségén.

. . .

Vágott virágok.

Szépségüket csodálva,

tőben levágják.

. . .

Öregedő nőt,

már nem kísérik férfi

szemek, csak botja.

. ..

Egészséget kér

a patikában, mérget

kap bizalmáért.

. . .

Van kihez három

őrangyal is kevés, oly

bután született.

. . .

Másodvirágzó

borostyán, pironkodik

méh dongásától.

. . .

Anyám hosszan néz

utánam, már úgy érzi,

nem sok van hátra.

. . .

Üres tekintet.

Szemedből emlékeink

rég kifutottak.

. . .

Tejszagú baba.

Arcocskáján angyali

mosoly álmodik.

. . .

Kitárt lelkét nem

tudta élvezni, húsát

hamar elunta.

 . . .

Anyám ruháit

kínálja. De  hisz, Te sem

hordod anyádét!

. . .

Jóllakottan is 

csábos a portéka? Vagy

csak kiéhezve?

. . .

Ringó csípők közt, 

eltéveszted az utat.

Malád merre van?

. . .

Buddha szemébe

néztem. Ő a szívembe

nézett kedvesen.

Weöres Sándor

BALLADA HÁROM FALEVÉLRŐL

Lehullott három falevél
észrevétlen az őszi ágról.
És jött a szél, a messzi szél,
egy messzi, másik, új világból -
Elröpült három falevél
- - - - - - - - - - - - - - -
Az egyik magasba vágyott:
talált a felhők közt új világot,
emelte, emelte a szél.
A másik rohanni vágyott:
magasba hágott és mélybe szállott,
sodorta, sodorta a szél.
Harmadik szédülni vágyott:
szemét lehunyta, semmit se látott,
kavarta, kavarta a szél.
Lobogott három falevél.
- - - - - - - - - - - - - - -
Lehullott három falevél
tehetetlenül a világból.
Ott lenn a sár, fekete, mély -
ki emel fel az őszi sárból,
ti szegény három falevél?

Tűnő álom - ki tudja hányadszor?

A rettegés fokáról lenézve,

iszony távolság nyílt tőled.

Nincs arc, nincs kéz, nincs

 semmi, mibe kapaszkodhatnék.

A magány szigetén az utolsó

csók jogáról is lemondva

engedem, hogy elmenj

 s múltammá dermedve feledjelek.

Elfújja a szél, elmossa a víz,

elégeti a tűz, elnyeli a föld.

A rettegés fokáról, fájdalomba

 dőlve, a rezdületlen térből

nézve, szívemből kiszakad 

a megkönnyebbülés sóhaja,

ez is csak egy tűnő álom volt.

Haiku- Ha férfi sír

Ha a férfi sír,

a nő átölelné, csak 

töröld könnyeid!

nem mint jó anyád- hisz nem 

vagy már kisfiú- nőként.

Haiku- Életfa

Életfám őszbe

fordul, kincsei terhe

alatt megroskad.

Haiku- Bosszú

Csalódásaink,

a szerelem bosszúja,

nem őriztük meg.

Haiku- Lábnyomok nélkül

Lábnyomok nélkül

létező ember nincs, de

 tud rá vigyázni.

A Mester íja

A Mester fénylő homlokán,

már nincsenek legendák.

Lelke megfeszített íja,

ha szíven talál, szárnyra kél 

a lélek, s nincs megállás.

Kiállunk az embersorsból,

s barátkozunk a végtelennel.

Ki tudja merre száll?

Nehéz, dísztelen életfám,

őszbe borultan a legszebb.

Roskadok kincsei terhétől.

Szívem sajdulva lerakja,

mindenét lábam elé, had

mossa  semmibe az idő.

Talpam alatt a végtelen útját,

terhek nélkül könnyebb bejárni.

Hatalmas szavak szárnyain

repülő lelkem, ki tudja

valójában merre száll?

Bari Gábor

 

AMÍG MARADUNK

Mint hajnali pára tó felett,

mint szelekkel szálló fellegek,

mint tavaszi virágból az illat,

mint nyári éjeken hullócsillag,

vágyott életünk majd úgy illan el…

Még cseppenként csurran a szerelem,

akár a frissen pergetett méz.

Hógyöngyöt csillant felénk az ősz

s tavon a forgószél vizet redőz.

Még remeg pilláinkon a könny,

még reszket ajkainkon a csók.

Még volna ezernyi mondanivalónk,

ha az élet fogytán s a Halál szól…

Messzire tűnik fellegek setétje

kenyérmagban ring holnapok kalácsa.

Szép alkonyunkra vár örök béke,

ha végleg zárul tág szemünk határa.

De míg cseppekben csurran a szerelem,

míg remeg pilláinkon a könny,

míg csak távolban látszik fellegek setétje,

mint hajnali pára tó felett,

vágyott könnyűséggel, még megfogom kezed.

Zene- Estas Tonne

Had fusson kifelé!

Úgy tűnik, az izzó nap után az éjszakát is átvirrasztva

hagyom hadd fusson kifelé, bármi ami kikívánkozik.

 Lelkem kiszakadt zsákjából, ki tudja mi kerül elő?

Talán még kincsek is,  húsom vérsarából!

Ujjaim fénysugarai szavakká vált kavicsok.

Guruljatok szanaszét szabadon, parttalan!

Ha gyémántokká válnátok, akkor is fussatok! 

Végtelenségig kell kifosztanom, elmém titkait,

nem maradhat semmi, amire azt mondhatnám, enyém!

Pompás,vakmerő száguldással kipergetek mindent,

amit eddig begyűjtöttem, nem nézve jót-rosszat.

Vágtázz velem, lelkem szárnyaló ereje, elbírja

 a te szemétre való mindenséged, minden kacatát is!

 Szórjunk ki mindent, tépjük a fátylakat, zúzzuk szét

a mélységek sötétjét, tépjük fel a végtelen fényességet!

Vakító csönd máglyáján égjen minden, ami káprázat!

Lábam alól, szárnyaimból, szívemből, ujjaimból,

véremből, agyamból szabadul a kiszakadt lélek.

A végtelen mosolyát várom

A végtelen, világtalan

mosolyának csillagfénye

felragyogott, udvarom felett.

Öt emelet mélyen, néha felnézek,

és nem látom szépnek a végtelent.

Le kell hunynom szemeimet,

s a belső űrben lebegve várom,

a csodás belsőfényeket.

Többnyire unalmas csönd,

semmi szivárvány, vagy égi jelenés,

némi bizsergető energia, béke,

de kitartóan ücsörgök, tehetem,

nem rágja húsomat család,

a magam kenyerével  beérem.

Se kívül, se belül nem adja

könnyen csodáját a lelkem, az elmém,

 a teremtő, a mindenség, a tér?

Nem címkézek, csak várom

a világtalan végtelen mosolyát. 

szívem szakad

Szívem szakadjon?

De rég sétáltam, harmatos füvön!

Nem is tudom, mikor kutattam csillagot?

Huszonéve volt utoljára virágoskertem,

azóta csak pár árnyéktűrő, ha volt ablakomban.

Tengerben úszni? Delfinekkel játszani?

A Balaton is túl messze, néha a Veli Bej melege.

Pelyhes kiskacsákat patakban fürdetni,

tavaszi zsongásban gyöngyvirágra lelni?

Eszembe sem jutott!

Életemet beton kérgen csurgatom rég,

még biciklizni sem mernék, a forgatagban.

Feledtem gyermekkorom kedvenc

mezei virágainak nevét, illatát.

Hegyekbe vittek nem oly rég,

elég is volt, erre az életre a sziklákból.

Ha mégis, közel a Gellért hegy lankája.

Hogy a szerelem megint egyedül éget?

Hogy albérlője vagyok saját életemnek?

Szívem szakadjon?

Nem lehet!  Az idő észrevétlen kifolyt alólam,

s a világ szépségei, eddig sem segítettek.

Fontosabb lett a végesből a végtelenbe

érkezés titkát megfejteni, pláne, hogy mondják, 

valójában a megérkezettségben  szenvedünk.

Szívem szakad! Szakadjon!

Szakadjon a végtelenbe! 

Meséltetek magamnak

Elmondhatjuk, hogy legalább 

hazug vallomásokkal nem 

ámítottál, mert őszinteségre

kértelek, s könnyedén betartottad.

Cserébe én sem mertem, őszintén

szerelmet vallani. Sajnálom!

A viszonzatlan vallomás

rosszabb, mint a hazug vallomás.

Ha lesz legközelebb, csak úgy,

ha szívünk őszintén, ugyanazt vallhatja!

Addig is egy lélekpillangóval

 meséltetek magamnak, hogy szeretnek

az angyalok, múlatlan szeretettel.
Elég, elég, mert
elégek!
Kirohanok a körúti idegenek közé,
s elhitetem a világgal, velem minden
rendben van!

Zene- Weszely Ernő

Haiku- Tűz

A tűz nem nézi,

ki akar melegedni,

önmagáért ég.

A szerelemi tűz,

kényesen válogat, nem

tudni mi szerint?

Gyönyörszilánkok

Szavak tengerébe fúlva,

 keresem vigaszom.

Három napja a függönyt

sem húztam el, úgy süt

a szívem, a napot már

nem bírnám el, a hold 

fényét várom, talán

 az ezüstös csöndben,

könnyebb lesz meglelni,

vesztett álmaimat,

mert hiába hazudni,

a lélek ha így tud sütni,

egy másik szívben remél

ragyogni, s tépetni testét

ezer gyönyörszilánkra.

 Nem lehetek az egyetlen

porszem ki nem leli társát,

a világóceán végtelen ölében!

Megtanultam rég szeretni,

de a megtartás erejét nem lelem.

Kitől kérdezzem, hogy szeressek

 jobban, mit adjak még, van-e

még valami bennem amitől,

a múlatlanságban lebeghetnék?

Zene

Zimonyi Zita

(hiába)  

 hiába hallgatsz: egész tested,

 minden érzéked, porcikád 

 azt súgja, vallja, kiáltja: 

ölelnél, törzsed törzsemhez fordul,

 csípőd csípőmhöz beszél,

 ajkad ajkamhoz lopakodik, 

 ott fénylek szemed égboltján,

 hiába teszel fel kérdéseket,

 faggatsz értetlenül, ámultan,

 hiába lepődsz meg zavartan 

 kitárulkozó vallomásaimon,

 engem ugyan nem csapsz be

, csak hazug magad vágod át, 

 hiába próbálod szemlesütve 

 fedni félszegen előlem óhajod,

 hiába mutatsz kielégültséget, 

 süt belőled a hiány, a sóvárgás,

 furdal az elfojtott kíváncsiság,

 űz, hajt a kiéletlen élni akarás,

 a gyönyör, mámor utáni vágy 

Ha maradtál volna

Nem mertem suttogni

a szót, mit szerettem volna.

Hiába tépted testemet,

szívem nem égette szívedet. 

Festett mosolyodat őrzöm,

pedig feledni szeretném.

Amit kimondtál hallottam ,

de nem akartam érteni.

Azt mondtam menj, pedig

azt szerettem volna, hogy maradj.

Ha maradtál volna, akkor

is hiába, mert el sem kezdődött.

Michael Drayton

Búcsú a szerelemtől

Ha vége, hát csókolj meg, s isten áldjon;
megtagadlak, már nem vagyok tiéd;
gyönyörnek, óh, mily gyönyörnek találom,
hogy ledobhattam bilincseimet.
Egy kézfogás még, - töröld eskünket
s ha találkoznak sorsunk útjai,
ne árulja el se szó, se tekintet,
hogy a volt vágyból maradt valami.
Most, bár szerelmünk már-már alig él,
s ravatalánál zokog a hűség
és utolsót lüktet a szenvedély
s a tisztulás lefogja a szemét,

most még, noha mindnyájan elsiratták,

fel tudnád támasztani, ha akarnád.

Robert Herrick

A venyige

Azt álmodtam éjjel, hogy testem
átváltozott: szőlőtő lettem,
rügyet neveltem, lombot, szárat,
s beleptem velük Lúciámat,
indáimmal combját és pöttöm
lábát is átöleltem többször,
majd sok mohó, de lágy kacsommal
hátulját is magához fontam,
koszorúnak sok zöldessárga
fürtöt aggattam homlokára,
míg úgy állt mellettem a drága
lány, mint venyigék közt mezítlen,
fiatal, ittas bacchus isten.
Csavarodó indákkal közben
kezét-lábát is megkötöztem,
hogy zsákmányommá lett a rablány
minden testrésze: s mikor aztán
levéllel fedtem ama részét,
mit másnak nem mutat a szépség,
kirázott a gyors kéj, s egyszerre
nem voltam többé puha, szende,
jámbor venyige: sokat akaró
vesszőm felállt, mint a szőlőkaró.

Rózsa Amarilla

Magányos gondolat


Csöndben meredek
Előttem hűvös papírlap
Fapadon gyengén, üresen
hempereg.

Édes penna csókját várja.
A fehér pergamenre
Izzón, vérvörösen
Tinta csepeg.

Vonaglik, kéjes násztánc ez,
mikor a papír megremeg
a tinta súlya alatt...
Szerelmes rím után eped.

De nem jő mézes gondolat
S a papír hűvösen üres marad.
Vágylak téged, imádnálak.
Jöjj varázsszó, Te mindent
Megindító Ihlet
Éltető életelem.

Nem gondolni Rád
Oh! Egyetlen, oly könnyű lehet.
Hiheted, de hamis ez.
Szinte lehetetlen.

És ahhoz, hogy énekeljek.
Hogy én, újra én legyek.
Te kellesz, mert nélküled mindez
Csupán vágyak haszontalan
önismétlése, s meztelen ütem.

Mert a ritmus a szívből érkezik
S nem tudat vezérli. Kegyetlen,
önpusztítás mikor
magam késztetem, hogy
Nélküled éljem életem.

Mert halott az ének
Ha nem vagy velem.
S halott a lelkem ha nem énekelhetem.
Mert nincs Te. Nincs dal.
S így nem vagyok Én sem.

Ülőpárnám nem hűlhet ki

Nem venném vissza senkitől a jót,

a fájdalmat törölni már nem tudom.

Egyedül vagyok, talán te is, vagy ha nem is,

ha azt adnám, amire szükséged van,

maradnál-e, az elégedettség melegével?

Annyira kevés, amire szükségünk lenne,

és az élet egyszerűen működhetne.

Fényalagútba szorított terekben

nem lehet szárnyalni, csak olykor

összekapaszkodva reménytelen ölelni,

s elmoccanva a felmerülő  lélek

ősragaszkodásától, egy másik ölelésbe

fúlva, elhinni, hogy ennyi elég?

Az álmok pikkelyén elcsúszik az ész,

s megint csúszva-mászva keressük,

a valakit-valamit, és az álmok körbe

érve, magunkba zárult történetekkel

egyre csak futják megszokott köreiket.

Kilobbant a mécs, füstje felébreszt,

a felesleges lamentálásból, mennem

kell, ülőpárnám nem hűlhet ki!

Már kész vagyunk, és szeretném

 a legjobbat adni, amire szükséged van.

Szigeti Miklós

Jesterdéj

Sétámban dúdolom magad

az ég a földdel összezavar

fejemben képek kavarognak

szavakból a semmi dallama

tudom az út nem hosszú

kiskanál is leér az aljába

kezemben forró érintések

hova de hova illesszem

az ég viszont kéken integet

huj huj vidám az életem

élve vagy holtan teljesen mindegy

felhők kavarnak fejem felett

szemedben élek

ahogy a maszkmester

egykor a porondra festett...

https://www.youtube.com/watch?v=5AsoHicgOME

Zene- Kész az egész

Haiku-Elmebarlang

Meditálásra

a legjobb hely, elmédnek

sötét barlangja. 

Őszentsége a Dalai láma

Napi tűnődés (szeptember 28.)
Én beszélek hozzád és te hallgatsz engem. Van egy beszélő, egy hallgató és vannak a beszéd hangjai, amelyekből összeállnak a szavak. De végső soron hiába kutatok magamban, nem találom meg a szavakat és te sem találod meg őket saját magadban. A szavak éppúgy nem léteznek, mint az üres tér. Ám mégsem mondhatjuk róluk, hogy egyáltalán nem léteznek. Kell létezniük, hiszen képesek vagyunk érzékelni őket. Amit mondok, azt te hallod, és te gondolkozol azon, amit hallassz. A kimondott szavak valamilyen hatással vannak rád, mégis hiába keressük, nem leljük őket. Ez a valóság kettős természetének misztériuma.

Tonk Emil

Egy borongós őszi napon az öreg indián elmegy a varázslóhoz, és
megkérdezi:
- Milyen lesz a tél?
- Kemény hideg tél lesz.
- Biztos?
- Biztos.
- Gyűjtsek fát?
- Még kérded? Gyűjts!
- A családom is gyűjtsön?
- A családod is.
- Az egész törzs gyűjtsön?
- Az egész törzs... persze.
Az öreg elballag, a varázslónak pedig kezd rossz lelkiismerete lenni.
Mi van, ha felesleges munkát adott az öregnek? Hát bemegy a városba, a meteorológiai intézetbe, és megkérdezi:
- Milyen lesz a tél?
- Kemény, hideg tél lesz.
- Biztos?
- Biztos. A szatellit-felvételeken remekül látszik, hogy az indiánok
már mindenfelé gyűjtik a fát.

Pilinszky János

“Aki valóban tud várni, abban megszületik
az a mélységes türelem, amely szépségében
és jelentésében semmivel se kevesebb annál,
amire vár.” 

Merre tekereg őrangyalom?

Nem értem! Nem és nem!

Hogy nem ismerem fel,

ki az én igaz szerelmem!

Újból és újból bedőlök,

szép szavaknak, még csak

nem is ígéreteknek!

Álarc mosolyok képesek

csapdába ejteni szívemet!

Meleg érintések ejtenek

rabul, testestől-lelkestől!

Igéző tekintetek bűvölnek

csábító szenvedélyre!

Beássák magukat lelkem

mélyéig, s élvezkedve

felzabálják szerelmemet.

Hol az a bölcsesség mely 

kivezet ebből a színjátékból?

Hol az a türelem, mely megfejti

titkát, férfi-nő tusájának?

Egyáltalán?

Merre tekereg őrangyalom,

kinek feladata lenne engem,

ebből az őrületből kivezetni?

Álmok mezején

Kifutottak szívemből a kínzó

kérdések, az ámító remények.

Az est vállamra simítja selymét,

bőrömre bizseregnek az árnyak.

Lehet betűim értelmét kutatod,

mert akkor sem éreztél, s most

is csak a szavakat kutatod, hogy

tudnál szeretni, jobban mint én?

Torokszorító érzés tudni,

 míg te néma szívvel mást ölelsz,

itt rólam mindent megtudhatsz.

Majdnem mindent!

Mert a kis kétely ne hagyjon

nyugodni, lehet csak a költői

szabadság hazudja mindezt!

Ezzel a kis bizonytalansággal

búcsúzom, s a kék-ezüst álmok

mezején, bár mi megtörténhet.

Zene- Ernesto Cortazar

A végtelen ölelése

Kínzó érzés, ez volt

 az utolsó lehetőségünk,

 bennem megőrizni ,

s benned megőrizni,

 létezésünk ajándékát,

az egymásban ragyogás

mámorító nektárát.

Elfogyott mindent ígérő

mosolyod, s elfogyott

 reményem türelme. 

Utak, folyók, lelkek

találkoznak, s válnak szét. 

Egy utolsó csókot oltok szívedbe, 

égessen ahogy engem, bárkit élvezz!

 Majd egyforma áhítattal

 ölel magába mindannyiónkat,

 a végtelen ölelése.

Ringatlak, míg hozzám érzel

Reménytelenül égettem szívedet,

panaszom fájdalmasan fröccsen.

Hiába ölel kínzó gyönyörűen az érzés,

nem leli nyugtát, két karod nélkül.

Emlékek visszhangjától lüktet a bőröm,

szánalmas mosollyal vigasztalom magam,

nélküled is jól vagyok, s szívemben

ringatom az érzést, ki ne aludjon,

míg az aranyló homályból hozzáérez

az, kinek álma pont, mint az enyém.

Haiku- Talán

Felöltötte a 

boldogság mosolyát, mert

ez a fegyvere,

s új hódító útján,

talán nem veszíti el.

Őcsák Veronika

Szeretem nézni

 Remegő pillád.

szeretem látni

A szemedben

A felkelő napot.

Szeretném kortyolni

Fény ízű csókod.

Szeretném érinteni

Minden vágyakozó tagod.

Szeretek elmerülni

Mindenestül benned.

Szeretek szélvészként

Átsöpörni rajtad.

Szeretek íjhúrba feszülten

Ölelni mozdulatlan.

S szeretlek Téged, habár

Csak álmodlak magamnak

                                                   

Mertek-e vallani?

Különös  léleklebegésben elábrándoztam,

hányan gondolhatunk most ugyanarra,

egymástól távol, vagy egymásba fúlva?

 A lelkek merre, kihez szállnak, miközben

egyedül dideregnek, vagy forrón ölelkeznek?

Ki, kihez tartozik valójában, ki ossza a lapokat?

Nem látok semmi törvényszerűt, vagy logikát.

Vannak akik lélek nélkül is tudnak élvezni,

vannak akik csak a lelkükkel tudnak élvezni.

 A testi, lelki, szellemi harmónia áldását,

kiérdemelve, a teljes elégedettség gyönyörét,

miért veszítjük el, félelmetes könnyedén?

Egyedül vagyok kérdéseimmel, s ti csak

hallgattok, talán a Föld másik oldalán, 

talán itt, a fal másik oldalán, és a kis zöld

pontocskák mögött, ismerősen, ismeretlenül.

Néha fellázadnék, az igazságtalanság miatt,

és válaszotokat kérném, a történeteiket,

a titkosakat , mit csak nekem vallanátok.

Anonim  biztonságotokban mernétek-e vallani,

 lelketek merre, kihez szállna, miközben

egyedül dideregtek, vagy forrón ölelkeztek?

Zene-Ernesto Contazar

Érzem...

...érzem

 visszafelé suhan az út alattad,

vágyad a megérkezés gyönyörét fészkeli

...érzem

mikor az elengedés fájdalma visszafelé húzna,

kirántom az utat magam alól, s megérkezett vagyok

...érzem 

Sándor György Kossuth- díjas humorista mondásai:

Becsaptam egy ajtót. Azt mondtam neki, hogy nyitva van.

Ma reggel arra ébredtem, hogy már nem alszom.

Miért ülsz ilyen egyenesen? Nyilván tartásod van?

Neked, mint kívülállónak mi a véleményed az intelligenciáról?

Az embernek három korszaka van: ifjúság, felnőttkor és a "remekül nézel ki".

Nem szabad vizet inni, mert az nagyon erős ital. Fenntartja azokat a nagy hajókat..
.
Hatalmas kagylógyűjteményem van, amit csak úgy elszórva tartok a világ tengerpartjain. Talán már láttad.

A kenderkötéllel való akasztás, függőséget okoz.

A cukrász a selejtet habbal takarja be, a kőműves habarccsal, az orvos meg földdel.

Isten jól sikerült alkotása vagyok, elvégre rögtön bőrkötésben adott ki...

Az élet olyan tragikus, az egyik nap még itt van az ember, a másik nap meg szintén.

Rómában a papi nőtlenség apáról fiúra szállt.

Magyarországon azért ilyen lassú a vasúti közlekedés, mert meg kell őriznünk a nagy ország látszatát!

Ha három madár lennék, látnám magam felülről, amint magam után repülök.

A második házasság az optimizmus győzelme a tapasztalat felett!

A kisbaba olyan, mint a Nescafé. Könnyű megcsinálni és egész éjjel ébren tart!

Olyan mélyen aludtam tegnap este, hogy amikor felébredtem nem tudtam kimászni.

Akkora köd van, hogy a rendőrök ülnek a jelzőlámpán és kiabálják a színeket!

Stressz az, amikor üvöltve ébredsz fel, aztán rájössz, hogy nem is aludtál.

A gazdaság a szakadék szélén áll, de jövőre egy nagy lépést teszünk előre.

Az öregségnek két fő tünete van: Az egyik a memóriazavar, a másikat elfelejtettem.

Olyan nincs, hogy valami nem jó sörnyitó!