Rainer Maria Rilke

 A csend

 

Hallod-e, kedves, kezem fölemelem,
hallod-e: zúg.....
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyeli a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
....de miért nem vagy itt?
Moccanok épp csak - a selymes rendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélegzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

Vörös sárkány

Az égen vörös sárkány táncol,

dísze egyetlen szó: szeretlek.

Tudom mit érez s látom őt

a felhők fölött ragyogni.

Könnyem némán patakzik,

ott vagy, ahol én nem.

Nézünk a szerelmes semmibe

Túlhevült, lihegő városomra

kegyesen lecsapott a zápor.

Senki nem bánja sáros lábát,

 s nyakába hulló borsónyi jégáldást.

Alig idő múltán, újra lángol az ég,

s a könnyű zápor langy illata

messze emel a városi katlanból,

távoli, hűs hegyek ösvényeire.

Gazdag emlékmezőkön bolyongva

-feledve uticélomat- csokornyi

szívcsodáimat pillangók rajongják,

s szemem tükrében eltévedve, 

igéző táncot lejtenek apró szívükkel.

Nézünk a szerelmes semmi

kínjának, végtelen mélyébe.

Zene . John Hopkins

Utána kéne rohanni!

Rég nem dobbant ekkorát szívem!

A férfi után néztem, s lábam nagy

iramlásával alig bírva, ezer órák 

 ölelése cikázott idegeim mélyen.

Utána kéne rohanni, ordítva

megállítani az időt, s szeméből

kiolvasni az okot: miért ment el

mellettem, magányra ítélve?

Vakon zokogó ajkaimról, néma

csókokat hullattam süket lábai elé.

Bár halnék, mint hiányod fájjam!

Ég tüzében lankad a nyár,

udvarom tikkadt csöndje,

unalmas éjszakát ígér.

Szám kiszáradt, mozdulatom

félbemarad vizeskancsómig.

Motoszkáló gondolatok

közt, körém fészkelődnek

valami édes mélabúknak,

sejtelmes ködfátylai.

Lomha lélegzetem nem 

volna, azt hinném lágy,

hűvös halálba hulltam.

Csöndbe néző lelkem, gyúlt

lángjaitól sajdul testem,

hol egykor csókokkal áldtál.

Szívemben kalimpál a bánat,

bár halnék, mint hiányod fájjam!

Azt is túlélném

Lehet-e felkészülni az újratalálkozásra?

Lesz-e mennydörgés szívemben, s lelkemnek

 annyi ereje, hogy könnyed mosollyal igyam

hűtlen szemed lélektelen, zavart  tekintetét?

Egyáltalán nem vagyok felkészülve a találkozás

kereszttüzének,  fájdalmas lélektáncára, melyben

úgy is csak az én szívem dübörögne néma kínban.

Hol lesznek akkor már, halványult csókjaink ízei,

agyonölelt óráink tikkadt gyönyörei s a bizalom,

melyet csak én dédelgettem, buta naivan?

Fájdalom lesz ott, s büszkeségem fullasztó csöndje,

mely nem engedheti az elmaradt, őszinte búcsúölelést,

amivel jobb lett volna elválnunk, megbecsülve

a sok szépet s jót, amit ketten megélhettünk.

Lehet-e felkészülni, erre a mennydörgő fájdalomra?

Csak reménykedem, lesz a sorsnak annyi jó érzése,

megkímél e fájdalomtól, s nem kell találkoznunk,

tetőzve a viszonzatlanság, még mindig égő kínját!

Mennyire félek, hogy ezt is túlélném!

Ha megszólít a csend

Ha majd egyszerre fogom látni

mind azt, mit eddig szemeim

felfogtak, kibírom-e mennydörgő 

érzéseimet szívszakadás nélkül?

A felejtés hulló ólomfátylai,

nem sújtanak-e agyon, ha túl korán ébred

gyenge elmém, gyanútlan álmából?

Lesz-e ott valaki, valami a foszló én

helyett, ami megtart, míg alvó életemről

lehull az utolsó fátyol is?

A nagy csend megszólít-e,

s tudok-e majd válaszolni?

Csendmosoly

Szálljatok sóhajok!

Cifra, rongy vágyaimat

hintsétek sivatagba, 

jéghegyek hasadékaiba,

vulkánok katlanaiba, többé

szárba ne szökhessenek!

Monoton lélegzem,

sóhajra nem kényszerítve,

lemondva a szenvedés

irdatlan gazdagságáról.

Észrevétlen lélegzetem,

apály s dagály forrása.

Csendmosolyban ragyogok,

szinte már, boldog vagyok.

Meztelen- haiku

Meztelen szívem

nem remeg. Mennyire félt,

míg rejtegettem!

Zene - Kenni G.

Léleknász

Gyönyörű negyven évének, őrjöngő

vágyával feszült tiltásom köré.

Tekintetének horga, végigzongorázott

büszke gerincem, minden idegszálán.

Igéző szemének, suttogó erejével

vérlázító tüzeket gyújtott szívemben.

Gyengülő akaratom, áttetsző látszata

mögött, égig ért az ősi szenvedély.

Összeforrt tekintetünk mandalájában

felragyogott, léleknászunk gyönyöre.

Ha, végre vége!

Halálomban Ő

elé kerülök. Végre!

Megtudom mi Ő!

. .

Tűnő időmnek

vége a végtelenbe

tűnő időtlen. 

Zene

Sóhaj-pillangók

Ezüstfolyó  tükrén, reszketve

tündökli magát a telihold.

Nem is tudom. . .

melyik ragyog szebben?

Szívem vermében, sóhaj-pillangók

repdesnek gyenge szárnyakkal.

Mily keserves kiszakadni onnan,

ha nincs, ki magába ölelné őket!

Reszket a telihold, s a víz

unottan rohan tovább.

Szívgödrömbe csorog az éj,

hömpölyögve mossa sóhajaimat,

mintha aranygyöngyöket keresne.