Karjaim közt a mennyország.
Vágypillangóm kirepült onnan,
s messze vitt mennyországomtól.
Csillagvirágok közt,
lábujjhegyen sétáló Hold
engem figyel, ki életuntan
bámul a láthatón túlra,
ott van-e, ami itt nincs?
A csoda, amit a Hold
néma csendben figyel.
Életem langyos létcsepergésében
lélekgyökereim majd szomjan halnak,
pedig szívem robbanásra kész.
A szikrázó mennybolt alatt elektrosokként
ér a felismerés, a szikra is én vagyok!
Itt és most, vége a naiv játszadozásnak.
Idegpályáimon végig sistereg a felismerés
s feloldja múltam jövőjének minden terhét.
Foszlik, olvad, bomlik minden s az én
önszántából, önfeledten tér meg
az időtlen létezés bizonyosságába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése